Singapore, azaz Szingapúr. Lenyűgöző és érdekes hely, kicsit kényszerből jutottam ide, de kicsit sem bánom. Az indonéz munka és tartózkodási engedélyem átvétele volt az apropója. Van ugyanis egy furcsa szabály a vízumra vonatkozóan, miszerint az országon kívül kell átvenni, egy indonéz konzulátuson. A másfél hónapja történt hazalátogatásom egyik célja ennek az átvétele volt, de nem sikerült átvennem, mert a szükséges papír nem érkezett meg Budapestre, mondhatni "elindonézeskedték", de azért tegyük hozzá, hogy a bürokrácia lassúsága ismerős már valahonnan..hello Magyarország:) Lényeg a lényeg, Budapestről egy 30 napos turista vízummal voltam kénytelen Lombokra érkezni és vártam a méregdrága és lassú telex-nek hívott, áhított papírost. Az ügyintézőm, (mert persze kapcsolat nélkül Indonéziában sem lehet semmit elintézni) azt tanácsolta, hogy Szingapúrban vegyem át, mert ott van kapcsolata hozzá, mint kiderült számtalan "utazási iroda" foglalkozik a vízum igénylés ügyintézésével, Nekik pár óra az egész, ha magam próbálkozom, ugyanez, csak napokban számolva.

Így keveredtem Szingapúrba, a világ legdrágább városába. Az idejutás repülővel közvetlenül is lehetséges Lombokról, de fele annyiba kerül, úgy 50-60.000 forint oda-vissza, ha Jakartai átszállással jövünk. Szezonon kívül olcsóbb, de nekem most kellett jönnöm, mikor máskor, na mindegy.. Ezek tekintetében tényleg kicsit kényszeredetten indultam neki. Az idefelé út hozta is, amit már tulajdonképpen megszoktam, így nem is bosszantott. Kezdődött a Jakartai másodlagos, belföldi járatoknak fenntartott reptérre érkezéssel, ahol kiderült, hogy nincs busz a nemzetközi reptérre, amit a Lombok-i repülőjegy irodában váltig állítottak, hogy van. Fél órát hárítottam a taxisokat, akik annyian voltak, hogy kiadtak volna egy élőláncot a 30 kilométerre lévő nagy repülőtérig és egyszerre beszéltek hozzám. Egy szimpatikusabbat kezdtem győzködni, hogy a Google map szerint van nem messze egy buszpályaudvar, ugyan dobjon már el oda, de ne turista áron. Szerencsére Eca barátom tanított pár jávai szót, illetve kifejezést, ez meg is felezte a fuvar árát és lett egy halom taxis cimborám "Jakarta alsón":) Máris egy szinte új, működő wifi-s!! buszon találtam magam, majd egy óra múlva a Soekarno Hatta nemzetközi reptéren. Itt folytatódott a móka és kacagás, az Airasia, amúgy nem rossz nevű légitársaság már 1 óra késést írt ki, úgy hogy még 4 óra volt az indulásig, lett is majdnem 3 az az 1 óra, de legalább adtak enni-inni. A 20 milliós Jakarta nemzetközi repterét egy szóval tudnám jellemezni: vicc. Ez egy új terminál ráadásul, bár lehet pont ez a baj, egy biztos, ez nem sikerült. Nincs járatinformációs tábla, cserébe van néhány szék, kényelmetlen pad fémből?? és pár konnektor, aminek a használatához a földön tudunk helyet foglalni, ha sikerül kiszúrni hova rejtették. Gondolom a térfigyelő kamerák képernyőjét követők igen jól szórakoznak a szerencsétlenkedőkön. A késésnek köszönhetően, a szingapúri szerencsés landolás után derült ki, hogy a városba bejutáshoz a taxi az egyetlen választható lehetőség, az árát csak kíváncsiságból megkérdeztem, 8-10.000 forint. Gondoltam mégiscsak Ázsiában vagyok, nem árt kérdezősködni egy kicsit és valóban. Egy eldugott sarokban üldögélt egy idős hölgy és egy úr, Ők ötöd áron vállalták a fuvart, csak mondták hogy várni kell, úgy fél órát. Egy óra lett belőle, mire a szintén koros sofőr megjött, sikerült elolvasniuk az egymásnak írt papirkákat és "berepített" a városba, már éjjel 1 óra múlt. Viszont a befelé út, a nem gyengén kivilágított Szingapúrba, na az mosolyt csalt az arcomra és nem a kínos fajtát. Nem semmi amit itt felépítettek, mind épületek, mind parkok tekintetében, a kertészek kitettek magukért, de a közvilágítás felelőseinek is jogosan jár az év végi prémium. Amint megállt a kisbusz és kiszálltam, a gyönyörködést döbbenet váltotta. A város központjában voltam, de nagyjából minden zárva volt. Hoppá, hogy lesz így szállásom. Még Lombokon kinéztem pár hostelt, de nem foglaltam, általában személyesen olcsóbb, inkább csak tájékozódtam. Mind zárva volt, csak a már ott lakók tudtak mágneskártyával! bejutni, recepció majd reggel. Már ott tartottam, hogy veszek egy sört és valami parkban kibekkelem reggelig, de éjszaka nem lehet sört venni. Szomorúan jöttem ki a boltból, se szállás se sör, amikor megláttam egy hostel világító tábláját, a név nem volt ismerős, de ez érdekelt a legkevésbé. Nyitva volt, ugyan kicsit drágábban (7.000 forint/éj), de volt ágyam, egy 4 fős szobába, reggelivel, internettel, aznap délig.

Hat óra alvás után már mentem is a közeli "utazási irodába". Szívélyes fogadtatás, ami várt, még szép, hoztam 260 szingapúri dollárt (ötvenpárezer forint). Úgy 10-15 útlevél mellé érkezett az enyém, ipari méretekben folyik a vízum biznisz. Délután 4-5 között tudom átvenni szólt az ígéret. Több magyar srác is intézte már ugyanígy és tényleg megkapták az ígért időpontban. Izgalmas, mert este 8-ra van egy jegyem vissza Jakartába, amit már most jelzett az Airasia, ismét, hogy 2 órát késik..juhhhuuu.

Ezeket a sorokat a Marina Bay parkjában írom, miközben várom a beígért időpontot, hogy felvehessem az útlevelem és nagyon lassan kiccamogjak a reptérre várakozni még egy kicsit. Egyszer ha visszajutok Jakartába, várakozok majd még egy pár órát a hajnali Lombokra tartó gépre. Szóval nem egy kéjutazás ez, de ennek ellenére, ahogy kezdtem lenyűgöz Szingapúr. Olyan mintha vegyítenénk egy német tiszta, rendezett, elvágólagos nagyvárost és egy hatalmas, tipikus ázsiai várost, mint Bangkok vagy Kuala Lumpur. Megvan az ázsiai zűrzavar és stílus, de közben szuper letisztult, rendezett és valóban elképesztően drága. Olyan mintha minden vadonatúj lenne, kicsit mintha egy valóságos méretű terepasztalon sétálgatnék.

Minden hatalmas, a házak az égig érnek, széles utak, komoly tömegközlekedési hálózat és amit épp látok, a Marina hotel. Egy olyan építészeti alkotás ez, amilyet még nem láttam ezelőtt és ahogy elnézem, aki itt turistáskodik eljön megnézni és lefényképezni. Három hatalmas épület, egy hajó szerű formával a tetején, amin egy (természetesen) hatalmas medence van, éttermekkel és parkosították is.

Park nem csak fent van, az veszi körül, homokos stranddal, sportpályákkal, óriáskerékkel és még sorolhatnám mi minden van ameddig a szem ellát.

Szeretik az absztrakt, érdekes szobrokat, műalkotásokat, sétám során láttam jó párat. Rövid tartózkodásom okán sajnos kimarad jó néhány látványosság.

A China Town fért még bele, hogy kicsit szemügyre vegyem, mivel abban a kerületben volt a szállásom.

Azon kívül, hogy olyan mintha Kínában lennénk, az épületek nem nagyok, de nagyon szépek, nem is tudom milyen stílusok keverednek, néha holland beütést vélek felfedezni.

Amik egyöntetűen jelen vannak, azok a növények, korrektül rendben tartva, gondozva, mint már írtam. Minden kínaiul van kiírva, az angol mellett, ahogy a neve is jelzi kínaiak lakják és igazi kulináris élményt tartogat ez a negyed, a toronyházak árnyékában. Aki erre jár egyen itt mindenképpen, nem fogja megbánni, még az árak is vállalhatóak.
Ami még szembetűnő, amit tudtam, hogy ez a város, állam Ázsia, illetve a világ egyik gazdasági és pénzügyi központja, minden multinacionális cég és bank képviselteti magát.

Ebédidőben, amikor pont keresztül sétáltam az irodaközpontnak tűnő részen, elképesztő mennyiségű elegáns ember hömpölygött a széles utcákon. Luxus autók mindenütt és egy pillanat alatt megteltek, a számomra méregdrágának titulált éttermek és kávézók, amik gyakorlatilag uralják a teljes utca szintet, most már értem miért. Mindenki nagyon barátságos volt, akivel találkoztam, az emberek mosolyognak, előzékenyek, láthatólag jól érzik itt magukat. Ez a belváros, amit én láttam, nyilván a felső tíz vagy százezer, nem tudom a külváros milyen, de itt jólét és boldogság van.

Nagyon szép és nagyon jó, szinte mese szerű, de nekem túl mesterkélt, én nem tudnék itt élni. Jobban élvezem az egyszerű életet Lombokon. Az viszont biztos, hogy még visszafogok ide térni, ha majd gazdag leszek:) Ezt a várost csak ajánlani tudom mindenkinek. Nagyon fontos! Sok pénzel érdemes készülni, vagy még többel..
A végén megkaptam a vízumot, az ígéret szerint délután, már a reptéren ülök és várom az Airasia légitársaság gépét, amit már délután jeleztek, hogy késik 2 órát. Ez mostanra 3 lett, de fel vagyok készülve rá, hogy ez még több lesz.
A lényeg, hogy ha nehezen is, de az útlevelemben ott figyel az egy éves vízum, kezdődhet a tényleges munka. Nem mellesleg, ha csak röviden is, de láthattam egy újabb érdekes helyet. 
Amint blogra való fejlemények vannak, jelentkezem..

Eltelt a 180 nap Indonéziában..
Miközben ezeket a sorokat írom visszafelé tartok kishazámból. A 180 nap eltelte után haza látogattam, sajnos mindössze három hétre. Az, hogy csak ilyen rövid időre mentem, az Indonéziában kialakult új elfoglaltságaim sokaságának köszönhető. A sok új dolognak persze nagyon örülök, nem gondoltam volna fél éve, hogy ilyen lehetőségeket kapok az élettől, viszont ebben az új helyzetben ott a helyem. Így aztán az egyik szemem sír a másik meg nevet.
A síró szem a családom és a barátaim miatt sír és annyira sír, hogy alig tudom leírni ezeket a betüket :( Szeretem Őket!!! És már most nagyon hiányoznak! Mintahogy Budapestet, a magyar nyelvet és a magyar ételeket is szeretem, de ezekről könnyebben lemondok, persze ezek is hiányozni fognak. Nagyon jó volt otthon, mindig is ez lesz az igazi otthonom, történjék bármi!
A nevető szemem boldogan tekint a kialakulóban lévő új életemre, a kezdődő barátságokra és arra a csodálatos helyre, ahol mindez megvalósulni látszik, hogy hol is van az otthonom most kicsit zavaros, talán egyszer itt lesz, de inkább csak otthonosan fogom érezni magam, mert mint már írtam, mindig Magyarország lesz az igazi otthonom!   Felmerül a kérdés, hogy megéri e ilyen lemondások árán új életet kezdeni? Ezt majd az idő fogja eldönteni, de sajnos erősebb az érzésem még mindig, hogy Magyarország számomra megélhetési és gazdasági szempontból megszünt létezni. Annak örülök, hogy a jó dolgok jutnak csak eszembe, ha Magyarországra gondolok. Megszüntettem minden gazdasági kapcsolatomat vele és megszüntek a rosz érzéseim is. Csak azokra gondolok utálattal, akik ilyen helyzetet teremtettek Európa közepén, remélem elöbb-utóbb megkapják mind méltó büntetésüket az élettől...vigyázat "urak" a karma létezik és a sors jó eséllyel vissza adja mindenkinek, azt amit megérdemel..! A blog írást nem szeretném abbahagyni, tervem utazni a jövőben is Ázsiában, izgalmas és érdekes helyekből akad még bőven, ezeket a kalandokat pedig az elmúlt félévhez hasonlóan, sok képpel fűszerezve szeretném megmutatni. Szóval várhatóak posztok a kalandokról és tervezem, hogy a "szürke" hétköznapokról is megemlékezem néhanapján, van egy olyan érzésem, hogy lesz miről írnom..:)
A képmentes posztért elnézést, de ide most nem passzol egy sem a rendelkezésre állók közűl..

  A "vad keletre" érkezés, ahogy igértem már itt is van. Ott hagytam abba, hogy Barátommal életünk egyik alighanem legnagyobb élményét jelentő, 4 napon és 3 éjszakán át tartó hajótúrája a Kelet-Indonéziai, Flores szigeten végetért. Viszont a sziget Labuan bajo nevű városában folytatódott.

Miután kikötöttünk este 6 óra körűl, Barátommal már tudtuk, hogy élünk a lehetőséggel, miszerint egy bónusz éjszakát a hajón töltünk, ami a kikötőbe fog parkolni és hogy részt veszünk a guide-unk, Don által szervezett bulin. A sötétedésben érkezés, érdekes képet mutatott a kis városról, maradjunk annyiban, hogy izgalmas és vad helynek tünt. A csapat a hajóról már tényleg kezdett egy régi baráti társaságra, vagy akár egy családra hasonlítani. Ennek megfelelően szinte teljes létszámmal érkeztünk a Don által organizált bulira, persze elötte elköszöntünk, mint akik sosem látják egymást többet. Ez az elköszönés és újra találkozás folyamatosan visszaköszönt a következő napokban, mivel senki nem tervezett előre és mindig úgy tűnt, hogy elválnak útjaink. Szóval megindultunk a vacsorázóhely felé, tulajdonképpen egy partmenti halpiacra érkeztünk, ahol várt minket egy hosszú asztal. Friss halak, rákok kerültek elénk, sörök és egy helyi ital, "sofi" társaságában. Ez meghozta a legtöbbek kedvét, hogy egy közeli bárban folytassuk a bulizást, amit Bob Marley kedvelő, helyi srácok üzemeltettek és épp egy szülinapot ünnepeltek. Hajnalra, mire elindultunk, Don, a főszervező emelkedett hangulatban, dölöngélve vezetett minket vissza a hajóhoz.

A legénység korai indulást tervezett, így 1-2 óra alvással, minden cuccunkkal álltunk reggel 7-kor a kikötőbe. Épp csak ébredezett a város, de találtunk egy jó helyet a reggelizésre, ahol pár órát üldögéltünk, ettünk-ittunk, majd Barátommal robogót béreltünk. A tervünk az volt, hogy kalandozunk egy kicsit a szigeten, a többiek maradtak a kikötővárosban, ahol sok szállás és jó éttermek voltak, attól függetlenűl, hogy elsőre egy elmaradott helynek tünt.

Újabb érzékeny búcsú után neki indultunk, de kb. 15 perc után meg is álltunk egy strandon. A kevés alvás és az elözőnapi ivászat hatása alatt, muszály volt csobbbanni egyet. Sajnos a partszakasz, ahol megálltunk nem volt éppen szép, illetve ha tiszta lett volna biztos gyönyörű, de sajnos tele volt szeméttel. Gyors fürdés volt és már mentünk is tovább. Iszonyatosan meleg volt és az is kezdett realizálódni, hogy Flores egy nagy sziget. Alig látszott a térképen, hogy haladunk, ráadásul csak 5+ csillagos, drága szállodák voltak, ahogyan távolodtunk a várostól, aztán egyszercsak azok is eltüntek és a Kelet-Indonéz valóság közepén találtuk magunkat.

Megálltunk és számotvetve az jött ki, hogy vissza kell forduljunk Labuan Bajoba és ott kell szállást szerezzünk. Így is lett és a végén ott laktunk, ahol a legtöbben a hajóról, újabb öröm, megint egymásra találtunk. Azt már kezdtük látni, hogy nem fogjuk bejárni Flores-t, mert nagy ahhoz, hogy a tervezett 2-2,5 napba beleférjen. Ettől függetlenűl jól éreztük magunkat, 1 nap után már egész barátságos helynek tünt, biztos hogy ide még visszatérek, he tehetem. A tervünk az volt, hogy megyünk tovább Sumbawa szigetre, azon belül Bima városba, helyi barátokat meglátogatni és körbenézni ott is egy kicsit. A hajón megismertek közűl, egy olasz lány és egy fiú úgy döntött, csatlakozik hozzánk. Az egy teljesértékű napunkon próbáltunk információt szerezni a kompról, ami Labuan Bajo-ról Bima-ra megy, de négyen négyfélét kaptunk. Olasz cimboráink mondták, hogy ne aggódjunk, majd ők másnap, az indulás napján, korán kimennek a kikötőbe és kiderítenek mindent. Biztos ami biztos, mi is korán keltünk, mint késöbb kiderűlt nem hiába, mert futva érkeztek az olaszok, hogy mindjárt indul a hajó és aznap nincs több. Gyors, valóban végső búcsút véve a többiektől, siettünk és elcsíptük, de amikor a jegyeket megvettük kiderült, hogy ugyan Sumbawa szigetre megyünk, de nem Bima városba, hanem egy Sape nevűbe, innen még 2 óra busszal az út. Nem volt mit tenni, felszálltunk és vártuk Sape-t, nem kapkodtak a hajótársaságnál úgy mint mi, vagy egy órát vártunk, aztán csak elindult.

Úgy 4 óra lebegés után, olyan hely fogadott minket, amihez képest Labuan Bajo egy kulturált és tiszta metropolisz volt.

Ezt tetézve, nagyjából 20 ember próbált egyszerre buszjegyet eladni nem picit rámenősen annak a 4 külföldinek, akik mi voltunk. Felültünk a legkevésbé rosszul kinézőre, amire nem is Bima volt kiírva, de váltig állították, hogy oda megyünk. Megindulta söfőr, mint egy leszázalékolt rally pilóta, a több sebből vérző busznak hívott, rövid tengelytávú, de annál hatalmasabb karosszériával rendelkező mérnöki műremekkel. Kellett kapaszkodni rendesen, még űlve is:)

Csomagok voltak a földön is, az ajtók nyitva és mindenki dohányzott. Gyönyörű helyeken keresztűl haladva éltük túl a kanyargós szerpentineket. Tényleg varázslatos hely Sumbawa. A várakozásokkal ellentétben Bima városba érkeztünk, pedig fel voltunk készűlve, hogy a végén teljesen máshol fognak kirakni, de aznap előszőr végre valami klappolt. Annyi izgalom azért volt, hogy 10 perccel a cél elött defektet kapott a busz, de pár perc alatt kicserélték a kereket és a "buszpályaudvaron" voltunk.

Na ez volt az a pont, ahol megláthattuk milyen is egy igazi, helyi, Indonéz város. Igencsak kezdetlegesnek tünt és négyünkön kívűl nem nagyon volt turista, illetve egyáltalán nem. Kaptunk helyi barátomtól egy szállás tippet, ami 500 méterre volt. Ennyi sétálás is elég volt ahhoz, hogy rájöjjünk, lesz élmény bőven. Gyakorlatilag felbolydult a város, hogy 4 külföldi érkezett egyszerre. Nagy nehezen lebeszéltük a szállást, ami ahhoz képest, hogy négyünknek 3 éjszakára egy budapesti ebéd árába került, egész tűrhető volt. Azért azt hozzátenném, hogy a sok kisköltségvetésű utazás alatt az ember lejebb adja az igényeket:) Lepakoltunk és indultunk vacsorát szerezni, nem kellett sok idő, hogy "rocksztárnak" érezzük magunkat, aki élt és mozgott megállt, integetett, mondott egy angol szót amit tudott, vagy követett minket. Népes városról beszélünk, szóval komoly mennyiségű üdvözlést, integetést és tátott szájjal nem értést kaptunk.

Furcsa hely, hatalmas kontrasztokkal, voltunk szép, rendezett parkban, kis sikátor szerű utcákban, láttunk érdekes járműveket, sok lepukkant házat és rengeteg kecskét.

Nem kóbor kutyák voltak, hanem kóbor kecskék, tudom hülyén hangzik, de szinte minden sarkon volt legalább egy. Kicsit szakmai ártalom, de számomra megdöbbentő volt látni egy fickót, aki egy kereszteződésnél, egész komoly felszereléssel egy autó fényezését készítette épp elő.

Ezzel foglalkoztam jópár évig, láttam néhány izgalmas megoldást, de ez mindent vitt!

Néha kis híjján közlekedési tömegszerencsétlenséget okozva járkáltunk fel-alá 3 napig Bima-n. Találkoztunk még egy külföldivel, aki szintén olasz volt, mint utitársaink. Az érdekesség, hogy a srác 17 hónapja indult Sziciliából biciklivel!, ami 1939-es! gyártmány, persze modern alkatrészekkel, de a váz több mint 70 éves. Na ez a nem semmi!! 

Helyi barátaim este motorral vittek minket körbe a városba, kikötőbe és kilátóba. Olyan dolgokat láttunk, amik beleégtek a retinánkba örökre és úgy gondolom igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy volt szerencsénk ilyen helyeken megfordulni, amík még úgymond érintetlenek és a maguk valójában mutatkoznak. Ami viszont megegyezett az ország más fejlettebb részeivel, az hogy az emberek boldognak tűntek, még ha a körülmények ezt nem is indokolták volna. Izgalmas napok voltak, de Kelet-Indonézia talán nekem még túl nyers, illetve vad, élni ott nem tudnék. A Kelet varázslatossága vitathatatlan, de nem volt rosz felülni a Lombokra tartó gépre és visszaérve kifújni magunkat.

Ami vicces, hogy Lombok is egy Európától minden tekintetben eltérő hely, mégis mintha egy kulturált, nyugalom szigetére érkeztünk volna. Eddig úgy gondoltam Lombok a "vad kelet", de talán erre mondják, hogy minden relatív...

Szöveg: "Indani"  Fotók: "Ben és Indani"

  Ahogy azt az előző posztban említettem az elmúlt egy hónap elég sűrűre sikeredett, nagy örömömre. Látogatókban nem volt hiány és természetes, hogy aki bárhova nyaralni megy, minél többet szeretne látni az adott helyből. Különösen igaz ez egy vadregényes, izgalmas, trópusi szigetre, illetve szigetekre. Az egyik legjobb barátomnak abban a szerencsében volt része, hogy el tudott szabadulni otthonról, majdnem két hónapra. Nekem pedig abban a megtiszteltetésben, hogy 33 napig velem volt. Nem egy otthon ülős tipus egyikünk sem és egyébként is az a tervem, hogy minél több szigetet járjak be Indonéziában. Így azon felül, hogy bejártuk Lombok egy részét, befizettünk egy 4 napos hajóútra. Annyit tudtunk, hogy keletre fogunk menni, a hajón fogunk aludni, kapunk kaját, megállunk egy csomó kisebb-nagyobb szigeten és láthatunk komodói sárkányokat, mindezt nevetségesen kevés pénzért.

A jegy csak oda útra szólt és Flores sziget volt a végállomás (Kelet-Indonézia), így gondoltuk eltöltünk pár napot ott is, utána pedig visszafelé jövet Sumbawa szigetet is célba vesszük, azon belül is Bima városát. Vannak ott barátaim, akiket szerettem volna meglátogatni és terveink szerint onnan repülővel közvetlenül vissza tudunk jönni Lombokra, fillérekből.
A terv megvolt, elérkezett az indulás reggele. Fél kilenckor vettek fel busszal és vittek minket a kikötőbe, Bangsalba. Egy kávézóba volt a gyülekező, itt már realizálódott, hogy tele lesz a hajó, ami 20-25 főnyi utast és 6 fős személyzetet jelentett. Az is látszott, hogy az utitársaink hasonló emberek, a világ minden tájáról. Délután egy körűl sikerült is kifutnia a hajónak, ami első ránézésre nem volt túl bizalomgerjesztő, de másodikra sem :)

A belsejét méregetve, látszott hogy olyan mint intimszféra nem lesz, de például zuhanyt sem találtunk, csak egy darab wc-t. A háló helyiség egy félemelet szerű részen volt kialakítva, vagy inkább felpréselve a hajó tetejére, úgy húsz matrac volt szorosan egymás mellett és négykézláb lehetett közlekedni, mert egy méter volt a belmagasság.

Sebaj, legalább izgalmasabb lesz, igazi tábor hangulat. Lehetett volna plusz pénzért, a két privát hálófülke valamelyikében is aludni, de a közösségi szellem jegyében a tömegszállást választottuk.
A legénységből ismertünk egy srácot Ben-t és a kis indonéz nyelvtudásommal barátkoztunk vele és az idegenvezetőnkkel Don-al. De nem kellett sok idő és mindenki felóldódott és egyre inkább látszott, hogy jó kis csapat jött össze. Don elmondta, hogy merre fogunk menni, nagyjából mikor és hol fogunk kikötni, illetve miket fogunk látni. Nagyon szimpatikus volt, öt nyelven beszélt, az indonézen kivűl és látszott hogy finoman szólva nagy mókamester a negyvenes évei végét taposó helyi figura.
Lombok észak-nyugati részéről indultunk és a sziget északi felét megkerülve az első célpont Moyo sziget volt, ami Sumbawa északi felénél van.

Útközben egyszer lehorgonyoztunk fürdeni a tengerben, ugráltunk a hajóról és este kikötöttünk még pár órára a keleti oldalon, itt kaptunk előszőr enni és igazán kellemes meglepetés volt, kifejezetten ízlett és ahogy láttam mindenkinek.

Terv szerint indultunk tovább, hogy éjszaka haladva, reggel megérkezzünk a napfelkeltére, az első állomásunkra. A vacsora és útnak indulás után kezdett jó hangulat kialakulni a fedélzeten, megkaptuk az aznapi lemenő nap adta élményt is persze.

Don ontotta a sztorikat magából, mindenki barátkozott egymással és néztük a csillagokat. Majd kipróbáltuk élesben a hálónak hívott embertároló egységet, ami szintén jobb volt mint elsőre látszott. Tábor hangulata volt abszolút, de mivel mozgásban voltunk, kellemes szellő frissítette a levegőt és a hajó finom mozgása hamar álomba ringatott mindenkit.

Korán reggel, úgy hét óra körül a napfelkeltére és a 10 méterre lévő Moyo sziget látványára ébredtünk. A reggeli már várt minket, gyors evés-ivás után, fél óra múlva már ugrottunk is a tengerbe, hogy úszva közelítsük meg a kis szigetet, amin egy vízesést készültünk megnézni.

Miután mindenki partot ért elindultunk a kis sziget belseje felé. Egy jéghideg vízű patak mentén pár perc után elértük a vízesést, amin Don vezényletével elketdtünk felfele mászni. Érdekes volt gázolni a csobogó hideg vízbe árral szemben, néha egész komoly vízmennyiséggel kellett megküzdeni, de feljutottunk.

Kis tavak voltak fent, mint valami privát jakuzzik, hideg vízzel töltve. Egy óra után, mire mindenki kellően lehült, következett a vissza út. Hasonlóan a felfelé mászáshoz, az ereszkedés is izgalmas volt, de mindenki épségben teljesítette a túrát és visszaért a hajóra.
Útnak is indultunk a következő célpontunk, Satonda szigetre, útközben ebédet kaptunk, ami megint jól sikerült és jól volt kiszámolva az etetés és úszás között eltelt idő.

Ugyanis a sziget elötti öbölben snorkelezés volt beütemezve, ami hozta, az elvárható élményeket. A kristálytiszta vízben elképesztő élővilágot láthattunk.

Majd megpihentünk a szigeten, ahol sok minden nem volt, csak egy kis büfé, hideg üditők és sörök, egy kis zenével megtámogatva, akkor és ott ez maga volt a tökély.

Miután visszaúsztunk a hajóra, indultunk is tovább. A túra leghosszab hajókázása várt ránk, kb. 16 óra egyhuzamban, végig Sumbawa sziget északi partja mellett haladva. Jött a vacsora, majd az első estéhez hasonlóan, amolyan klub est. Szólt a zene, beszélgettünk, kezdett egyre inkább egy baráti társasághoz hasonlítani a csapat. Érdekes volt, mennyire hasonlóan gondolkozik olasz, spanyol, holland, német, dél- és észak amerikai, maláj, kínai, ausztrál, új-zélandi, indonéz és magyar. Mert, hogy ennyi féle náció volt megtalálható és a világ nagy dolgairól egészen egyforma véleménnyel voltunk. Viszonylag hamar nyugovóra tértünk, mert hosszú és fárasztó napunk volt és nem kevésbé erős nap várt ránk.

Egész korán ébredtem és a látvány ami fogadott, miközben közeledtünk a következő állomáshoz, azt nehéz leírni. Kicsit a Gyűrük ura díszletéhez hasonlított, de amint a nap is elkezdett megjelenni a kis szigetek hegyei mögűl, na az már minden eddig látott gyönyörű helyet kezdett túlszárnyalni.

Nem csodálom, hogy nem tudják maguk az Indonézek sem pontosan mennyi sziget is van a hatalmas országukban, mert amerre a szem ellátott kisebb-nagyobb, sziklás-hegyes, egyszerre kopár és harsány zöld szárazföldek tarkították a Komodo szigetcsoport északi felét, ahová közeledtünk. Gondoltuk, hogy szép lesz, de azt hiszem erre egyszerűen nem lehet felkészülni. Laba nevű apró, de annál magasabb heggyel megáldott szigetnél kötöttünk ki. Gyakorlatilag egy meredek és igen magas hegy az egész. Fél 8 körűl már másztunk felfelé, mert még nincs olyan meleg, szólt az érv a korai kezdés mellett. Egy a baj, hogy errefelé reggel 8 óra tájt is közel 30 fok van, amit 40 foknak érezni. Nem hátráltunk meg és ugyan szédűlve, levegőért kapkodva, az izzadságtól csurom vizesen értünk a csúcsra, de a látvány mindent megért!

Don megtette már néhányszor ezt az utat és úgy tünt nem különösebben viselte meg, maradt energiája az egyszemélyes stand up comedy-re:)

Mire leértünk, vissza a hajóhoz már mindenkin látszott, hogy az utolsó erejével gazdálkodik, de a tengerbe csobbanás visszahozott minket a végkimerültségből. Felfrissülve indultunk tovább és nem kellett sokat várni, hogy az állunkat a tenger fenekéről kelljen összeszedni, ugyanis a következő program az úszás a rájákkal címet viselte.

Hatalmas, úgy 3 méteres és sok rája úszott velünk, vagy mi velük, megközelítés kérdése. A lényeg, hogy egy buvár szemüveggel és egy pipával nem gondoltam volna, hogy ilyen élményben lesz részem. Még cápát is láttunk, hatalmas élmény volt. Miután kiimádkoztak minket a vízből célba vettük a Red beach-nek keresztelt öblöt. Piros korallok vannak a vízben (sajnos egyre kevesebb:() és ezeknek a lemorzsolódott darabkái festik a partot rózsaszínessé.

A Red beach azért erős túlzás, maradjunk a halvány rózsaszínben, de ettől függetlenűl gyönyörű hely volt ez is. Innen a fő atrakció színhelye következett, a komodói sárkányok élőhelye, de csak másnap reggelre volt beütemezve, ezért a közelében kötöttünk ki. Út közben delfinek kisérték a hajót és a mi hullámainkon szörföztek. Ez már leírva is giccses, de így volt:)

Az este a sárkányok szomszédságában nagyon jó volt, a baráti társaság érzés kezdett továbbfejlődni és egyre inkább családias volt a hangulat.

Reggel arra ébredtünk, hogy a sárkányok birodalmának bejáratánál horgonyzunk. Gyorsan összekaptuk magunkat és nem sokkal késöbb már a parkőrök, illetve ránk vigyázó túravezetők gyürűjében hallgattuk a biztonsági tudnivalókat. Veszélyes állatokról lévén szó, nem árt ha az ember megfogad néhány dolgot. Az hogy hihetetlenűl néznek ki, mint valami dinoszaurusz egy dolog, de nagyok, akár 3-4 méteresre is megnőnek, gyorsak, a farkukkal mért ütéssel képesek eltörni az ember sípcsontját és mérgező a nyáluk, így ha megharapnak nem érdemes vastag könyv olvasásába kezdeni:) Ami érdekes, hogy létezik ellenszérum, de az csak Balin van, ami praktikus, mert ott nem él ilyen állat, de legalább jó messze is van...mai napig nem értem ezt..
Sebaj neki indultunk, a védelmezőink botokkal felszerelkezve próbáltak mindenkit a kijelölt úton tartani. Egy dzsungelben sétáltunk, ami a növényzetet tekintve nem is nézett ki annak, inkább hasonlított mondjuk a Hármashatárhegyre, Budapesten. Egésszen addig míg meg nem láttunk egy hatalmas példányt lustálkodni a számunkra kijelölt út közepén, nyílván neki nem szólt senki, hogy az a bámészkodóknak van kitalálva és semmi keresni valója nincs ott.

Lefényképezte mindenki, minden szögből és óvatosan kikerültük. Nem telt bele két perc és szembe jött, megintcsak az úton egy hasonlóan nagy darab, úgy tűnik nem tartják be a park szabályait. Egészen hihetetlen látvány, ahogy komótosan sétál ez a furcsa teremtmény és közben a nyelvét öltögeti.

Kicsit tényleg olyan, mintha nem ebből a világból való lenne. A következő egy fiatal, kicsi, ám annál fürgébb tagja volt a kolóniának. Próbálták terelgetni a vadőrök, de mindig felénk indult, így aztán egy vicces csoportos menekülés lett az egészből. Láttunk még párat hűsölni az árnyékban, megtudtunk szinte minden információt, ami érdekes, mint hogy egymást is megeszik, illetve hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy ennyit láthattunk. Az biztos, hogy aki erre jár, meg kell néznie ezeket az őslényeket, felejthetetlen élmény és ki tudja meddig van még erre lehetőség!
Ezek után megálltunk még egy hasonló szigeten a közelben, ahol elvileg krokodilt is láthattunk volna.

Egy mangrove erdő szerű kikötőbe érkeztünk, de majmokon, egy szarvason, egy sason és még pár komodói sárkányon kívűl mást nem láttunk.

Ez így, úgy tünhet, hogy telhetetlen vagyok, de hát krokodilról volt szó, a többi meg már megvolt. Viccet félretéve nagyon jó hely volt ez is, talán csak túl sokat kaptunk elötte. A célunk, Labuhan bajo, Flores sziget egy nagy kikötővárosa elött megálltunk még egy helyen csobbanni egyett, mind amellett hogy gyönyörű hely volt ez is, egy kis lakatlansziget korallokkal körbevéve, elkezdett esni az eső.

Ennek nagyon örültünk, 3 éjszaka és 4 nap nem fürdés után. Szó szerint lezuhanyoztunk a hajó orrában, majd tisztán érkeztünk meg 4 nappal azután, hogy Lombokról elindultunk, az elég vadúl kinéző városka kikötőjébe. Látszott, hogy Kelet-Indonézia tartogat meglepetéseket, de erről a hamarosan bővebben..

Már útközben kiderült, hogy ha akurunk aludhatunk még egy extra éjszakát a hajón, mert csak másnap reggel indulnak vissza, utasok nélkül, ugyanis az is kiderült, hogy mindenki ott marad Floresen, mint ahogy mi is. Barátommal eldöntöttük, hogy élünk a lehetőséggel, már csak azért is, mert Don vacsorát és bulit szervezett estére, amire mindenki jött és hajnalig tartó mulatás lett a dologból.
A történetnek itt koránt sincs vége, de időt kell hogy kérjek. Ezeket a sorokat is késő este írom, mert azon felül, hogy éppen Édesapámékkal fedezzük fel Lombok szigetet, egyre inkább kezd beindulni a normális kerékvágás, hétköznapi élet szerű és körvonalazódik a cél, amiért itt vagyok. Ezek így együtt azt eredményezik, hogy nem unatkozom és nehéz beleilleszteni a blog írást a napjaimba. Viszont hozzá is szoktam, hiányzik egy-két hét után és élményből amit szeretnék megosztani annyi van, hogy sose fogy el, egyszóval: jelentkezem...

Szöveg: "Indani"  Fotók: "Ben és Indani"

  Nem jelentkeztem egy ideje, ami többek között magyar Barátaim érkezésének tudható be, illetve a közös utazgatásoknak. Egyszerűen nem jutott rá idő és azokra a helyekre mentünk Lombokon, amikről már írtam, egy-kettőt leszámítva. Tudom, ismétlés a tudás anyja, de szerintem nem erre gondolt a mondás szerzője:) Pár képet azért megosztok, arról a partról például, ahol felkapcsolva hagytuk a vílágítást a bérelt autón.

  Ez a part Mawun beach névre hallgat és Kuta Lombok-tól , az aktuális bázisunktól, nagyjából 20 perc autóval. Magáról a partszakaszról azon kívűl, hogy lélegzetelállító nem lehet mit mondani, de a lemerült akkumulátorú autó szolgált némi plusz élménnyel.

Nagyjából két hónapja, ugyanezzel az autóval, egy hasonlóan gyönyörű parton már átéltem ezt. Ott negyed óra alatt megoldottam, itt több mint két óránkba került ugyanez. Így utólag vicces volt, de kicsit aggódtam. Egy olyan részén voltunk a szigetnek, délen, az óceán partján, ami amellett hogy gyönyörű, sötétedés után a nem ajánlott kategóriába tartozik. A sziget 99%-a abszolút biztonságos, pont ez a kis rész az, ahol sötétben történtek néha atrocitások, szerencsére mostanában egyre kevesebb, de az eredeti terv szerint még világosban elhagytuk volna a helyszínt, biztos ami biztos. Mawun beach-en, Kuta-tól úgy 10 kilóméterre, sötétedés közben tologattuk az autót, előrre-hátra, helyiek segítségével. Nagyon lelkesek és segítőkészek voltak, mind a 30-an, de nem értették amit próbáltam minden indonéz tudásom segítségével elmondani.

Autókkal foglalkoztam régebben, tudtam miről beszélek, de indonézűl nem volt meg minden szükséges szó. Csak egy hasonló akksi kellett volna, amivel elinditom a kocsit. Miközben már jár a motor, visszarakom a miénket és megy mindenki boldogan tovább. Nem értették, mindenfélét piszkáltak volna az autón, amit igyekeztem kontrollálni, még bebikázni (egy másik autó akkumulátoráról beinditani) is próbáltuk, de a kábel nem volt megfelelő. Végűl kitalálták, hogy elvontatnak minket Kuta-ig egy kisteherautóval, persze egy kis pénzért. Nem volt választásunk és az összeg amit kialkudtunk is vállalható volt. Mire elindult a kisteherautó, mögé kötve a mi kocsinkkal, már teljesen sötét volt. Egy biztató dolog volt, hogy egész kis tömeg követte motorral a karavánt, mind helyiek és fizetünk is, csak bevédenek. Sokat nevettünk közben, néha kínunkba, de a csúcs az volt, amikor 500 méter után megálltunk, mert kifogyott a benzin a megmentőnk autójából. Tíz perc alatt hoztak benzint, de nem tudtuk folytatni az utat, mert elromlott a fényszorója is:) Sebaj, megjavítottuk és már mentünk is tovább. Legalább egy kilóméterre jutottunk, amikor elszakadt a vontatókötél. Ezen a ponton már úgy éreztem, nincs mit tenni tényleg kézbe kell venni az irányítást, így kivetettem az akksit a kisteherautóból és megtettem, amit már rég meg kellett volna. Az autónk beindult, az egész manőver tíz percig tartott és a helyiek rácsodálkozása, na meg a pénz átadása után már mentünk is vissza Kuta-ra. Az igazi fellélegzés akkor jöhetett, amikor beértünk a városkába. Egy biztos, ismét egy felejthetetlen kaland..

Ezen kívűl persze kapták a kúltúrsokkot folyamatosan, ami egy ennyire eltérő, távoli világban normális és ezért jöttek. A naplementéket, amiből nincs két egyforma és az egész szigetet szívesen járom körbe és nézem meg sokadszorra, pláne a Barátaimmal, egyszerűen megunhatatlan :)

Jártunk Mataramba, a sziget fővárosában, hogy egy kis forgatagban is legyen részük, amit hozott is a város, ahogy szokott. Parkok, mecset, forgalmi káosz, volt minden. A végén a királyi udvar naplementében koronázta a kis villámlátogatásunkat.

Amolyan "idegenvezető" szerepben volt részem, amit őszíntén szólva nagyon élveztem és jó volt látni mennyire tetszett Barátaimanak az összes hely amit mutattam, az információk amiket mondtam, a programok amiket együtt csináltunk. Úgy éreztem és beszélgettünk is róla, hogy Ők már megértik, miért szerettem bele Indonéziába, azon belül is Lombokba. Azt gondolom, ahhoz hogy megértsen valaki egy olyan döntést, amit én meghoztam, miszerint ideköltözöm és megpróbálok új életet kezdeni, csak úgy lehetséges ha látja és megtapasztalja milyen is itt az élet! Még sokan jönnek és jöhetnek még többen is, én itt leszek, azt már biztosan tudom, hogy a blog címe szerinti 180 nap jóval több lesz, legalább is mindent megteszek ennek érdekében.. 

  Az egyik legjobb barátom is velünk volt, de Ő korábban érkezett, külön és több mint egy hónapra jött. A többiekkel együtt utazgattunk Lombokon, voltunk többek között a gyönyörű Gili Trawangan szigeten, megnéztünk sok szép és érdekes helyet, a teljesség igénye nélkül. Aztán ketten maradtunk és olyan kalandokra vállalkoztunk, hogy még mindig nem tértünk magunkhoz...ezekről fognak szólni a következő posztok...

Szöveg: "Indani"  Fotók: "Indani és Barátai"

  Jakartát, Indonézia fővárosát volt szerencsém látni kicsit más szemmel, mint egy turista. Bár tudomásom szerint nem egy közkedvelt turista célpont, ami teljesen érthető, ha figyelembe vesszük, hogy közel 20 millió ember él, egy nagyjából másfél Budapest méretű területen és használ 4 millió négykerekű, valamint 6 millió kétkerekű járművet. Továbbá nem bővelkedik látnivalókban sem, hacsak nem tekintjük annak a bevásárló központokat, mert abból viszont akad szép számmal. Olyan külföldiekkel találkoztam, akik ott kellett, hogy átszálljanak másik repülőre és 1-2 napot vesztegeltek, gondolták addig megnézik a várost, illetve belföldi turisták voltak még sokan, a közel 250 millió indonézből.

  Igazán sok időt emészt fel az A-ból B-be jutás, a reptérről a város központig több idő volt eljutni, mint Lombokról átrepülni (1óra50perc a repülési idő!). Ezzel érdemes kalkulálni, szinte minden napszakban oda is és vissza is. Elképesztő mi folyik ott közlekedés címszóval. A közlekedési dugó fogalma hamar átértékelődik, bár hozzáteszem, hogy a világ sok nagyvárosában van hasonló hatalmas forgalom. Egy amerikai sráccal voltam pár órát és ő nem volt annyira megdöbbenve, azt mondta Los Angelesben hasonló, azzal a különbséggel, hogy ott betartják a szabályokat. A Lomboki közlekedést boncolgató posztban, már említettem, hogy elég nagy a káosz az utakon, ez jellemző sok városra és országra Ázsiában, illetve megannyi helyre a világon.

De számomra a közel egy hét alatt nem sikerült megszoknom és nem tudnám elképzelni, hogy ott éljek. Egy piros lámpánál, egy falunyi motoros startol el amint zöldre vált, illetve néhányan még elötte :) A motor eggyel jobb közlekedési alternatívának tűnik, ha nem féltjük az életünket. Motoros taxisok is vannak, eljátszottam a gondolattal, hogy felülök egyre, de elnézve a barátom kocsijából, mit művelnek, inkább kihagytam. Talán az jellemzi a legjobban a tumultust, hogy egy esküvőre menet, hétvégén, huszonegynéhány kilómétert két óra alatt sikerült megtenni. Nem balestek miatt, egyszerűen túl sokan vannak arra a nem túl jó úthálózatra, ami már adott, így nagy változás sajnos nem is remélhető. Érdekes, amikor hosszú percekig tartó egyhelyben állást követően úgy megindul a forgalom, mintha hirtelen eltünt volna több száz vagy ezer jármű elöllünk, majd 500 méter "száguldás" után, újra megáll és ez ismétlődik. Otthon, általában baleset lassítja így az előre jutást, itt nemes egyszerűséggel a több millió jármű. A tömegközlekedés mint olyan, szinte használhatatlan. Van busz, egész kiterjedt hálózattal, buszsávokkal. Itt említeném meg, a busz első része kizárólag nőknek van fentartva, ki írva nincs, így nem magamtól tudom, szóltak, miután beültem a hölgyek közé. A buszsávokat előszeretettel használja aki éri és amint megszünik, a közösségi közlekedés a szó szoros értelmében azzá válik, közösen áll a dugóban mindenki :) Élelmes népek lévén, árulnak a mozdulatlanul álló autók között enni, inni, de vehetünk játékokat a gyereknek, repülőgép modellt, szobrot és akár gumimatracot is!

Metro nincs, de tervben van valami olyasmi, illetve van vonat, de inkább csak a külvárosban. Próbálkoztam gyalog is, de a távolságok, a trópusi meleg és a szmog miatt nem ajánlom senkinek. Arról nem beszélve, hogy van néhány zebra, de a gyalogos lámpa lemaradt és mivel sokan a piroson is átmennek, finoman szólva veszélyes játék átkelni az úton. Van pár gyalogos felüljáró, de maradjunk abban, hogy nem gyaloglásra tervezték a várost, illetve tervezni nem terveztek, csak úgy alakult és alakul minden ahogy sikerül. Gondolhatnánk, hogy éjszaka biztos jobb, valóban, de nem sokkal.

Nem is fecsérelném a betűket tovább erre, beszéljenek a képek és videók. (linkek a poszt végén!)
  A kicsit "más szemmel látást" azért is választottam címnek, mert a "tipikus" helyeken kívűl elvitt az ott élő barátom jó néhány érdekes helyre, illetve programra.

  Természetesen voltunk plázában is:), de mivel kocsija is van, bejártuk az egész várost. Sok érdekes épületet mutatott és információt mondott, mindez este történt, mert ilyenkor haladni is tudtunk, ezért képek ezekről sajnos nem nagyon készültek. Számtalan toronyház között autózva jutottunk el egy esküvőre, egy 20 kilóméterre lévő külvárosi részre, ehhez, mint már írtam két órát araszoltunk. Megérte, mert érdekes élmény volt részt venni egy muszlim esküvőn.

Annyiban hasonlított egy magyar szertartásra, hogy volt sok kaja, fel volt díszitve a hely és szép ruhában volt az ifjú pár, illetve a rokonság. A helyszín, a család és a szomszédok házai közötti kert szerűségben volt. Volt zenekar is, de természetesen a helyi elvárásoknak megfelelő zenét játszották. Alkoholt nem isznak, de délben a 40 fokban ez nem is hiányzott. Amikor megérkeztünk és amíg ott voltunk, a vendégsereg figyelme leginkább minket tisztelt meg.

Mindenki mosolygott, miközben csodálkozott, hogy kerültünk oda. Nem gyakori a külföldi vendég arrafelé, nemhogy még ott üldögél. Egy órát voltunk ott és nem azért léptünk le, mert nem éreztük jól magunkat, hanem mert az a szokás, hogy a sok száz ember óránként cseréli egymást, így kerülve el a tumultust. Mindenki beírja egy könyvbe, hogy ott volt, eszik, gratulál az ifjú párnak és a szülőknek, majd távozik. Újabb röpke két óra volt és visszaértünk a belvárosba.

 Este egy pláza tetején, az 56. emeleten lévő bárba mentünk, leginkább a kilátásért. Nem is akármilyen hely volt, a helyi felső tízezer iszogatta a kisebb vagyonba kerülő pezsgőket és egyéb italokat. Egy másik világba csöppentünk, éles váltás volt a külvárosi lagzi után :) Választottunk két megfizethető italt és a medence mellett gyönyőrködtünk az éjszakai fényekben, aztán búcsut vettünk a filmbe illő közegtől. Jakartában is, mint minden világvárosban, illetve az egész világon, van egy réteg akik tagjai finoman szólva nem szűkölködnek. Nincs is ezzel baj, addig amíg nem látni, azt a talán jóval nagyobb csoportot, akik sátorból és hullámpalából össze eszkábált valamikben laknak egymás hegyén hátán. De ez a világ márcsak ilyen..
 

  A kínai negyed, mert ugye az mindenhol van, pláne Ázsiában, hozza a szintet. Egy hatalmas piac az egész negyed, kocsiból szemléltük, mert nem a biztonságos helyek közé tartozik, még nappal sem feltétlenűl. Ilyen biztonsági kategóriájú helyből akad még pár, elég csak a kisebb utcákból nyiló sikátorokba belesni és hogy mi fog történni, ha be is megyünk a nyakunkban egy fényképezőgéppel, vagy akár anélkül, nem nehéz kitalálni. A közbiztonság egyébként nem rossz, a fontosabb utakon és csomópontoknál komoly rendőri jelenlét van, sok helyen katonai is. A nagyobb, elegáns szállodáknál harckocsikkal is képviseltetik magukat. De egyedűl, gyalogosan, sötétben nem próbálkoznék, jobb nem kisérteni a sorsot.

  A látnivalók a teljesség igénye nélkül.. Kilátó egy szép park közepén, reggel, amikor kisebb a szmog belátni a várost. Melette a Nemzeti múzeum.

Másik oldalon a világ egyik legnagyobb mecsete, ami mellett egy keresztény templom is helyet kapott. A holland gyarmati időkből megmaradt pár szép épület, főként a kikötő közelében, az egyik még az 1600-as évekből.

Itt egy szép tér is van és az egésznek más a hangulata, mint a modern belvárosnak, tekinthetjük óvárosnak. Megnéztünk egy báb múzeumot, ennek nagy hagyománya van arrefelé. Ezen keresztűl mutatták, mutatják be, illetve tanítják az embereknek a vallási tudnivalókat és azt, hogy kell helyesen élni.

Nagyjából ennyi, amit én láttam, de tudomásom és "informátorom" szerint se nagyon hagytam ki semmit.
Érdekes volt látni és nem egy szokványos célpont, még a belföldi turizmusban sem, a kisebb, öreg teherhajóknak szánt kirakodási pont.

Ezeket a fából, a 70-es években készült bárkákat, hihetetlen, de még használják, pedig némelyiket elnézve, minden vízen megtett méter ajándék. Vasárnap volt, de az élet itt is pörgött, mint mindehol a városban, ahogy barátom mesélte, Jakartában nincs megállás. A ki-bepakolást végzők, a kamionos várakozók és a targoncások integetése közepette sétálva, megint egy teljesen új világba csöppentünk.

Szintén a kikötőhöz közel, a Jávai-tenger partján van egy hatalmas park, Ancol (ejtsd: ancsol) névre hallgat. Hétvégén, főleg vasárnap nagy a tömeg, aki teheti kijön a városból, amit meg lehet érteni. Belépőt is fizetni kell, hétköznap 500, hétvégén 700 forint, fejenként.

Amolyan élménypark, stranddal, csúszda parkkal, szállodával, tropicáriummal és nagy örömömre wakeboard (vízisí) pályával.

Ezt a repülőm visszaindulása elött pár órával sikerült kihasználnom és még a gépet is elértem:)

A tropicáriumot megnéztük és nem bántuk meg..

Innen a parkból, kisebb hajókkal el lehet jutni néhány kisebb szigetre, ezek egy napos programok, de ott is tudunk aludni. Hajó van bőven, nem kell feltétlenűl előre foglalni.

Ezeken felül van még pár kisebb park a városban, pár emlékmű, hatalmas "égig érő" épületek és mint már említettem bevásárló központ számolatlanul. Van olcsóbb és drágább, kisebb és nagyobb, de inkább nagyobb. A plázázás itt megy csak igazán, az emberek jelentős részének ez a program, ebből is látszik, hogy nem szolgál Jakarta fergeteges kikapcsolódási lehetőségekkel és ezt nem én mondom, hanem az ott élők!
Ami viszont abszolútt pozitív élmény volt, az ételek. Mind választékban, mind minőségben szinte egy gasztronómiai élmény volt az ott töltött idő. De ne tévesszen meg ez senkit, nem a magyar, olasz, spanyol és még sorolhatnám milyen konyhához hasonlítom, hanem Lombokhoz képest. Aki szereti az ázsiai ételeket az tud jókat enni. Itt is lehet az utcán kis büfékben (warung) enni olcsón, de még a plázákban is egész jó ételeket kapunk. De jó néhány kifejezetten jó étterem van, amiket valószínüleg vendéglátóm nélkül nem nagyon találtam volna meg, de az igazat megvallva nem is erőlködtem, az étterem keresők világában már nincs lehetetlen. Az árak néhol közelítik a budapesti viszonyokat, de nagyrészt inkább alatta vannak.
Részletes gasztro beszámolót most nem tartok, hamarosan összeáll az utóbbi hónapok étkezési tapasztalatait felölelő poszt, ebben szerepelni fognak az ottani finomságok is!
  Összefoglalva Jakarta nem rossz hely, de az "élhető" kifejezés nem fog eszembe jutni róla. Jártam már egy-két hasonló ázsiai nagyvárosban és ez volt az első, ahol eszembe se jutna beköltözni. Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam, de "más szemmel láttam", köszönhetően barátomnak.
Zárás képpen, ezúton is szeretném megköszönni, a lehetőséget, az idegenvezetést, a sok érdekes élményt, információt, finom ételeket és nem utolsó sorban a fantasztikus vendéglátást!!

Videók:

 http://youtu.be/9bVUP6Nutyw

 http://youtu.be/l7i-_xHvNoU

 http://youtu.be/boJvX4c0S8g

 http://youtu.be/Kzwexs2cafg

Szöveg: "Indani" Fotók és videó: "Indani"

  Eltelt két hónap, mióta megérkeztünk és kijelenthetjük, hogy minden várakozásunkat felülmúlta az itteni életünk alakulás. Mintha legalább fél éve itt élnénk és azért használom az élnénk szót, mert nem egy hosszúra nyúlt nyaralást terveztünk és ennek fényében, próbálunk beilleszkedni. A két hónap nem elég hosszú idő, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le, gondolhatnánk és biztos sokan így is gondolják. De a mi helyzetünk egy kicsit speciálisabb, illetve talán a helyszínnek és az itt élőknek is köszönhető. Nem a teljes ismeretlenségbe érkeztünk, voltunk már itt és ismertünk pár embert. De mint kiderült olyan embereket tudhatunk azóta már a barátainknak, akik elég központi figurák itt. Ennek köszönhetően elképesztő mennyiségű embert ismertünk meg, a sziget minden részén. És nem csak, hogy megismertük őket, de már többször kiderült, hogy számíthatunk is rájuk, ha mondjuk segítségre van szükségünk. Illetve szívesen látott barátok vagyunk, nem vendégek, ezt egyébként láthatólag csak európai fejjel nehéz elképzelni, itt alap.

  Sokat köszönhetünk azoknak a magyar srácoknak, akiket itt ismertünk meg tavasszal és általuk tettünk szert ezekre a jó kapcsolatokra. Szintén egy magyar barátunknak lehetünk hálásak, hogy Lombok sziget nevét egyáltalán megismertük és idemerészkedtünk.
Köszönjük Nektek!!
 

  Az élet itt nagyon kellemesen lassú és nyugodt. Nyílván köszönhető az újdonság varázsának és annak hogy rengeteg időnk van, mert egyelőre a munkán csak gondolkozni tudunk. Szociókulturális vízummal jöttünk, amivel nem tanácsos dolgozni, illetve üzletelésbe bonyolódni, ha kiderül kitíltanak Indonéziából és ezt nagyon nem szeretnénk. Mivel időnk engedi és a költségek sem mondhatóak magasnak sokat utazunk és próbálunk minél több hasznos információt begyüjteni.

Szeretjük többek között a környéket ahol lakunk, a kis éttermeket ahol finom, friss ételeket kapunk a magyar árak töredékéért, a csodálatos naplemente fényeit az utca végén. 

A pár percere lévő koralzátonyt, ahol szörfözni lehet és sok minden más mellett a konditermet, ami felér egy időutazással.

  Ezek mellett a minket körülvevő környezet és a kedves emberek abba az irányba tereli a gondolatainkat, hogy tudnánk itt élni. Nincsenek illúzióink, ha belekezdünk az ötletek tömkelegéből valamibe, biztos hogy lesznek nehézségek, hiszen sehol sem könnyű. Az már most látszik, hogy a felfogásunknak alapvetően meg kell változnia sok féle tekintetben. Már most sokat változott. Például az hogy mi a fontos az életben. A pénz hajhászása, mint első számú cél nem jött be már egy ideje otthon sem és az itt élőknek nem ez az elsődleges, ami már szimpatikus. És nem arról van szó, hogy munkakerülő, lusta emberek vagyunk, illetve az indonéz emberek azok lennének, hanem hogy az élet rövid ahhoz, hogy csak erről szóljon. Legalábbis mi ezt gondoljuk és jó látni hogy sokan gondolkodnak így. Leginkább helyi emberekkel vagyunk körülvéve, sokat megtudtunk arról hogy élnek a hétköznapi emberek errefelé. Sok szívszorító történetet hallgattunk végig, ki honnan indult az életbe és milyen helyzetben próbált boldogulni. Itt hamar felnőtté válnak az emberek, 20-25 éves srácok olyan sztorikat mesélnek az életükből, amikre nehéz bármit is mondani. Aki az ágyát adja el ahhoz, hogy suliba tudjon járni, a strandon alszik hónapokig, az utcán megtanul gitározni és angolul, annak nem szívesen mesélnék az én fiatal kori éveimről. De sok olyan dologról is mesélnek és ezeket boldogan hallgatjuk, hogy nekik mi a fontos az életben. Nem a nagy ház és a jó autó van a lista elején, hanem az hogy boldogak legyenek. És még ha az életkörülményeik nem is adnak rá okot, folyamatosan mosolyogva, énekelve próbálják élvezni az életet. Segítenek egymásnak és a rengeteg gyerekkel körülvéve egy hatalmas családnak tünnek.

  Nem terveztem, hogy az otthoni helyzetről fogok írni és arról miért gondoljuk, hogy nem feltétlenűl Magyarországon tervezzük leélni életünk hátralévő részét, annak ellenére hogy szeretjük azt az országot. Ott születtünk és millió dolog van amit szeretünk benne és sajnos egyre több volt, amit nem. Ahogy elnéztük nem vagyunk egyedül ezzel az érzéssel és sokan kényszerülnek hasonló lépésre. Köszönhető a politikai és gazdasági helyzettől kezdve a negatív felfogásnak és hangulatnak. Az emberek egymáshoz való hozzá állása, az irigység, a stresz ami leszámítva a felső köröket, sajnos a legtöbb magyar ember életének része. Ha valakitől megkérdezem, hogy van, ezt a választ kapom: "jót nem tudok, rosszat nem akarok". Szerintem világviszonylatban a "baj" szót mi használjuk a legtöbbet, a mondataink jelentős része kezdődik így: "az a baj.." és "sajnos.." És arról még nem is tettünk említést, hogy vállalkozóként milyen élmények értek, illetve az ismeretségi körömben lévő vállalkozni próbáló, vagy esetleg bérből élők mit kapnak Magyarországtól. Hát nem sokat, ezért nem is akarnak adni. Nem érti a sok, százezres öltönybe feszítő majom, hogy miért mindenki minimálbérre van bejelentve és miért 4 millió ember tartja el az országot. Miért nem adnak számlát a különböző szolgáltatók és kereskedők. Miért vándorol ki szép lassan egy szabad szemmel jól látható embertömeg. De annyira nem zavarja azért őket, élnek a saját menő kis világukban. Építik a stadionokat, kisvasutat, a világ legdrágább autóútjait és még sorolhatnánk. Megmondják melyik havernál vegyek cigit, ahogy hallom lassan piát is és így tovább. Próbálok nem indulatból írni, de nagyon nehéz. Az amit a politikusaink, a sleppjük és a különböző hivatalokban dolgozó, kellemetlenkedő ügyintézők csinálnak az egy vicc. Szívességet tesz a szerencsétlen, hogy végzi a munkáját. A felsőkörök és "drága vezetőink" meg mintha azt képzelnék, hogy ők valami különleges kiválasztottak és mindenki felett állnak, és mivel hagyjuk nekik, igazolást nyer az álomviláguk. Olyan és annyi sztorit tudnék leírni, mit kellett ahhoz tenni, hogy jól éljünk otthon, elkopna az újjam. És mivel mindenki ismeri ezeket, illetve nem szeretném kiteregetni a szennyest, inkább nem teszem. Csak nem értem miért tűrjük csendben ezt az egészet és miért nem zavarjuk el ezt a csürhét a francba. Tudom, ez összetett dolog és a legnagyobb probléma, nincs kire cserélni. Fontosnak tartom kiemelni, hogy nem az utóbbi öt év pofátlan, rabló brigádjával van csak gond szerintem, az elözőek pont ugyanilyenek voltak, csak talán kicsit jobban titkolták. És tudom, hogy sokan vannak, akik szerint remekül megy minden és mi vagyunk a hülyék, hogy nem Magyarországon verjük el az összegyűjtött pénzünket. Ezekért gondoltuk, nem várunk a csodára és lépünk, öszintén szólva nem szeretnénk így élni. Tiszta lappal kezdenénk az életünket, a fájó pont, hogy mindezt a családunktól és a barátainktól távol kell tegyük a világ másik felén. Mehettünk volna csak egy-két országgal arrébb és csatlakozhattunk volna ahhoz a kitudja mennyi magyarhoz, akik ott próbálják újrakezdeni az életüket, vagy dolgoznak egyedűl és küldik haza a pénzt a családnak. Onnan hamar haza tudnánk menni, nem 28 óra alatt. De a felfogás ott is hasonló, mindenki csak a pénzt hajhássza. Akit ez boldoggá tesz, lelke rajta, de mint már írtam az élet rövid. Tudjuk hogy itt is lesznek nehézségek és itt se fog az ölünkbe hullani csak úgy semmi. A világ második legkorruptabb országában vagyunk. Mégis úgy érezzük boldogabb élet vár ránk itt, amit kicsit fáj leírni, de ez az igazság. Hogy ez sikerül-e, majd a sors és az idő eldönti. Be fogok a késöbbiekben számolni róla, hogy működik egy cégalapítás és egyéb, az itteni élethez szükséges hivatalos ügyek intézése, remélem. Azt már tudjuk, hogy szükségünk van egy helyi ügyintézőre. Szerencsénkre összehozott a sors, egy kifejezetten az itt élni kívánó külföldiek, ügyes-bajos dolgait elintéző hölggyel. Céget tart fent erre, szóval igény van rá. Sokan ajánlották őt és azt, hogy ne magunk próbálkozzunk, pont mint otthon. Az első megbizatása a vízum ügyintézése volt, ami szintén sokban hasonlít egy otthoni hivatalos ügy intézéséhez, de megoldotta. A fix időpont után két és fél órával már kezünkben is volt a vízum :)

A nagy különbség, hogy mindenki mosolyog és nem csinál úgy mintha szívességet tenne. Egyszerűen csak lassú az élet errefelé. De nem is igéri meg senki, hogy holnap ez lesz, vagy az lesz. Az a biztos ami már megtörtént!
Szóval így élünk Indonéziában, Lombok szigetén, Senggigin. Reméljük még jó sokáig..

  Kuta beach szolgáltatja a most következő élménybeszámoló apropóját. Az út megszervezése nem volt könnyű és akkor tűnt úgy hogy tényleg lesz ebből valami, amikor már Mataramot is elhagytuk, 2-3 óra várakozás után. Abszolút igaz, hogy "csak az a biztos ami már megtörtént" :)

  Szóval Kuta. Neve megeggyezik a Balin lévő Kutával, mind a kettő a sziget déli részén van, az Indiai óceán partján és világviszonylatban is elismert szörf paradicsom. De ez a Kuta Lombokon van. Mataramtól 1-1,5 óra motorral, tempo függvénye, van akinek 40 perc. Az út eleje, szinte autópálya minőségű kétszer két sávos, aztán átvált kanyargós dimbes dombosra. A mi motorunkon szörf is utazott, amibe bele kap a szél néha, de szerencsésen megérkeztünk.

Eca egyből a szállásra vitt minket, amit nem is tudtuk, hogy milyen és van-e egyáltalán hely. Annyi infónk volt, ott élő magyaroktól akiket terveztünk meglátogatni, hogy szállás miatt nem kell aggódni, mert nincs tumultus mostanában. Megérkeztünk egy angol srác, Will által üzemeltetett "Pipes hostel" néven futó, szimpatikus helyre. Kiderült, hogy 8 fős emeletes ágyas szobában fogunk lakni, viszont nagyon olcsón, tábor fless, sebaj. A hely egyébként tele volt jobbnál jobb ötlettel és minőségi volt a kivitelezés is, függőágyak és pihenő helyek mindenhol, szörftartó, igényes fürdő és wc a szobához is tartozott, de volt még kettő pluszba. Volt wifi is és közös konyha, ingyen kávé-tea, mindemellett lehetett kapni sört is. De a legmeghökkentőbb a kert közepén lévő medence volt, amiben nem volt víz, ugyanis gördeszkázáshoz készült és elég profin volt megcsinálva és deszkák is voltak bedobva a közösbe.

Egyszóval király hely volt! Miután kinézelődtük magunkat, nekivágtunk egy Eca által javasolt helynek. Azt tudni kell róla, hogy szörfözik gyerekkora óta, minden helyet ismer, nem csak Lombokon, hanem az összes környező szigeten. Jópár versenyen indult, a helyezésekről nem beszél és nem azért mert ciki amiket fel tud mutatni. Láttunk pár képet és videot róla, 6-8 méteres hullámokon csapattja, nem mellesleg a RipCurl magazin címlapján is volt. A lényeg, úgy tűnik tapasztalt, ellenben velünk és adunk a véleményére. Miközben haladtunk a cél felé ismerős helyeken mentünk keresztül, tavasszal voltunk itt egy napot, itt próbáltam ki először a szörfözést. Nagyon szép hely Kuta, klasszikus fehérhomokos partok, viszont hatalmas sziklák, kisebb hegyek ágaskodnak mindenfelé. Más mint Senggigi, már csak azért is, mert ennyi külföldi szörföst egy helyen Senggigin egy hónap alatt nem láttunk. Ott a miénken kívül szörftartós motort sem nagyon látni, itt pedig nincs anélkül egy sem.
Megérkeztünk a várva várt helyre. Hatalmas hullámok voltak, de nem is ez kezdett eltántorítani, hanem hogy láttam a víz derékig ér és sziklák, korallok mindenütt.

Az íre a pontot Eca tette fel, amikor kérdeztem, hogy jó lesz-e ez nekem és azt válaszolta, jó csak "Hati Hati", ami annyit tesz nagyon vigyázz!

Így lett egy jó kis strandolós és szikla tetején fényképezős délutánunk, amit nem bánok mert jó volt és nem áll ki a hátamból egy korall. Sajnos azt be kell látni, hogy az igazán jó helyek és jó hullámok az ilyen veszélyes helyeken alakulnak ki. Senggigin legalább mély a víz ( 2 méter), ott van hibázásra lehetőség, itt nem nagyon. Viszont léteznek homokos partok is, ahol sportolásra alkalmas hullámok vannak, kiderült, van is egy nem túl messze. A holnapi célunk meg is van :) Aznap még visszaérve a szállásra, a gördeszkás pool mellett kialakított pihenő sarokban üldögéltünk. Mindenféle nemzet képviseltette magát, voltak angol, német, francia, finn, holland lányok és fiúk. Mellénk ült egy portugál srác is és Eca-val közös gitározásba kezdtek.

Szinte nem telik el nap zenélés nélkül, ha kimarad egy már hiányzik. Korán lefeküdtünk és ennek köszönhetően egész hamar nekikezdtünk a másnapra tervezett túrának.
Selong Belanak volt becélozva. Kicsit több mint fél óra motorozás után elénk tárult a szikrázóan fehér homokos part. Egy hegyen át vezetett az út és ahogy lefelé jöttünk, már láttuk, ha itt nem is szörfözünk csak fürdünk egyet már megérte.

Miután összeszedtük a leesett állunkat az irreálisan fehér, aprószemcsés homokból, még szörföztünk is!

Nem voltak nagy hullámok, 1-2 méter közöttiek, de ideálisak voltak tanuláshoz és gyakorláshoz.

Időnként a parton megpihenve a part nyújtotta látvány mellett élvezhettük Eca és barátai élő zenéit és néha még egy kis táncot is láthattunk.

Elég szórakoztatóak voltak a srácok és kaptunk egy szórólapot, ami egy aznap esti bulit hírdetett Kután, nem messze a szállásunktól. Miután kellőképpen kifárasztottuk magunkat és egy jót ettünk elindultunk vissza.

Indulás után tíz perccel már látszott, meg fogunk ázni. Akkora égszakadás kerekedett, hogy meg kellett álljunk egy kis büfénél. Olyan szinten bőrig áztunk, hogy át kellett öltöznünk, illetve kellett volna, mert nem készültünk váltóruhával. Nekem egy, még évekkel ezelőtt a szigetfesztiválon osztogatott poncho volt az egyetlen lehetőségem. Nem is lett volna ezzel baj, csak hogy átlátszó volt. Elég vicces látványt nyújtottam, feldobtam a hangulatot a büfében és az úton Kuta felé egyaránt.

  Este megkerestük a bulit a délután kapott szórólapra rajzolt térkép alapján, ami még Eca-nak is fejtörést okozott, de meglett. Egy szörf bár volt a helyszín, ami nem meglepő Kután, minden e körül forog. Jó hangulat volt, ahogy igérték élő zenével, vicces figurákkal és egész sok külföldivel.

Megismerkedtünk egy helyi sráccal, Eza-val, aki ahogy megszokhattuk nagyon barátságos volt. Miután a zene végetért, invitált minket egy közeli helyre, hogy ott folytatódik a buli. Gondoltuk megnézzük és jó döntés volt.

Jó kis házibuli kerekedett az óceán partján a homokban, a zenét Dóri szolgáltatta a telefonjáról.

Úgy huszan lehettünk és láthatóan mindenki jól szórakozott. A papucsom gondoltam leveszem és úgy táncikálok a homokban, valaki meg úgy gondolta, hogy az övé, így mezitláb motoroztam vissza a szállásra. Ezt leszámítva nagyon jó este volt, remélem az új tulajt még sokáig kiszolgálja a pacsker..
Másnap a felkelés utáni "nasi goreng", azaz zöldséges pirított rízs elfogyasztása közben bejelentkezett új haverunk Eza. Találkoztunk és négyen elmentünk egy, természetesen gyönyörű partszakaszra. Lássuk be csúnya partszakasz itt nem nagyon van :)

Begurult mellénk egy szépen felújított régi motoron egy nagypapa az unokájával. Jó fej volt az öreg, megbeszéltük a klímaváltozás okozta problémákat és játszottunk az unokájával.

Majd ettünk egy egész jó pizzát és elindultunk vissza Senggigire. Persze kaptunk út közben egy kis esőt, de megállni nem kellett. Beértünk Mataramba és Eca kitalálta, hogy látogassuk meg vele a nagymamáját. Ellentmondás meghívásra itt nincs és jól is esett megállni a sötétben, esőben motorozás után, amit én mezitláb abszolváltam. Egy szép házhoz érkeztünk a város közepén és nem csak a nagyival, de unokatestvérrel és nagynénivel is találkoztunk. Nagyon örültek nekünk és kaptunk teát, meg sütit. Eca közben kitalálta, hogy aludjunk nála, valószínűleg nem tüntünk túl frissnek és az igazat megvalva nem is voltunk azok. Ugyan tiszta ruhánk nem volt, így is egy nappal többet maradtunk Kután és eleve újrahasznosított szettben voltunk, gondoltuk már mindegy. Kicsit még beszélgettünk Eca-nal, aztán kidöltünk. Másnap délelőtt szereztünk "mie goreng"-et, azaz zöldséges pirított tésztát, lassan kezdünk kajatéren is beilleszkedni. Még benéztünk az ismerős kávézóba, ahol finom főzött kávét lehet kapni és hazaindultunk.
Tömény és tartalmas kaland volt. Sok új tapasztalattal, ismeretséggel és jó élményekkel tértünk vissza Senggigire..

Szöveg: "Indani"  Fotók: "Indori" és "Indani"