180 nap indonézia...és egy új élet ugyanitt

180 nap indonézia...és egy új élet ugyanitt

Indonéziában az élet..

Nem igérnek semmit, de azt betartják!

2016. február 11. - Indanii

  Eltelt két hónap, mióta megérkeztünk és kijelenthetjük, hogy minden várakozásunkat felülmúlta az itteni életünk alakulás. Mintha legalább fél éve itt élnénk és azért használom az élnénk szót, mert nem egy hosszúra nyúlt nyaralást terveztünk és ennek fényében, próbálunk beilleszkedni. A két hónap nem elég hosszú idő, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le, gondolhatnánk és biztos sokan így is gondolják. De a mi helyzetünk egy kicsit speciálisabb, illetve talán a helyszínnek és az itt élőknek is köszönhető. Nem a teljes ismeretlenségbe érkeztünk, voltunk már itt és ismertünk pár embert. De mint kiderült olyan embereket tudhatunk azóta már a barátainknak, akik elég központi figurák itt. Ennek köszönhetően elképesztő mennyiségű embert ismertünk meg, a sziget minden részén. És nem csak, hogy megismertük őket, de már többször kiderült, hogy számíthatunk is rájuk, ha mondjuk segítségre van szükségünk. Illetve szívesen látott barátok vagyunk, nem vendégek, ezt egyébként láthatólag csak európai fejjel nehéz elképzelni, itt alap.

image_100.jpg
  Sokat köszönhetünk azoknak a magyar srácoknak, akiket itt ismertünk meg tavasszal és általuk tettünk szert ezekre a jó kapcsolatokra. Szintén egy magyar barátunknak lehetünk hálásak, hogy Lombok sziget nevét egyáltalán megismertük és idemerészkedtünk.
Köszönjük Nektek!!
  image_99.jpg

  Az élet itt nagyon kellemesen lassú és nyugodt. Nyílván köszönhető az újdonság varázsának és annak hogy rengeteg időnk van, mert egyelőre a munkán csak gondolkozni tudunk. Szociókulturális vízummal jöttünk, amivel nem tanácsos dolgozni, illetve üzletelésbe bonyolódni, ha kiderül kitíltanak Indonéziából és ezt nagyon nem szeretnénk. Mivel időnk engedi és a költségek sem mondhatóak magasnak sokat utazunk és próbálunk minél több hasznos információt begyüjteni.

image_104.jpg

Szeretjük többek között a környéket ahol lakunk, a kis éttermeket ahol finom, friss ételeket kapunk a magyar árak töredékéért, a csodálatos naplemente fényeit az utca végén. 

image_103.jpg

image_101.jpg

A pár percere lévő koralzátonyt, ahol szörfözni lehet és sok minden más mellett a konditermet, ami felér egy időutazással.

image_106.jpg

  Ezek mellett a minket körülvevő környezet és a kedves emberek abba az irányba tereli a gondolatainkat, hogy tudnánk itt élni. Nincsenek illúzióink, ha belekezdünk az ötletek tömkelegéből valamibe, biztos hogy lesznek nehézségek, hiszen sehol sem könnyű. Az már most látszik, hogy a felfogásunknak alapvetően meg kell változnia sok féle tekintetben. Már most sokat változott. Például az hogy mi a fontos az életben. A pénz hajhászása, mint első számú cél nem jött be már egy ideje otthon sem és az itt élőknek nem ez az elsődleges, ami már szimpatikus. És nem arról van szó, hogy munkakerülő, lusta emberek vagyunk, illetve az indonéz emberek azok lennének, hanem hogy az élet rövid ahhoz, hogy csak erről szóljon. Legalábbis mi ezt gondoljuk és jó látni hogy sokan gondolkodnak így. Leginkább helyi emberekkel vagyunk körülvéve, sokat megtudtunk arról hogy élnek a hétköznapi emberek errefelé. Sok szívszorító történetet hallgattunk végig, ki honnan indult az életbe és milyen helyzetben próbált boldogulni. Itt hamar felnőtté válnak az emberek, 20-25 éves srácok olyan sztorikat mesélnek az életükből, amikre nehéz bármit is mondani. Aki az ágyát adja el ahhoz, hogy suliba tudjon járni, a strandon alszik hónapokig, az utcán megtanul gitározni és angolul, annak nem szívesen mesélnék az én fiatal kori éveimről. De sok olyan dologról is mesélnek és ezeket boldogan hallgatjuk, hogy nekik mi a fontos az életben. Nem a nagy ház és a jó autó van a lista elején, hanem az hogy boldogak legyenek. És még ha az életkörülményeik nem is adnak rá okot, folyamatosan mosolyogva, énekelve próbálják élvezni az életet. Segítenek egymásnak és a rengeteg gyerekkel körülvéve egy hatalmas családnak tünnek.

  Nem terveztem, hogy az otthoni helyzetről fogok írni és arról miért gondoljuk, hogy nem feltétlenűl Magyarországon tervezzük leélni életünk hátralévő részét, annak ellenére hogy szeretjük azt az országot. Ott születtünk és millió dolog van amit szeretünk benne és sajnos egyre több volt, amit nem. Ahogy elnéztük nem vagyunk egyedül ezzel az érzéssel és sokan kényszerülnek hasonló lépésre. Köszönhető a politikai és gazdasági helyzettől kezdve a negatív felfogásnak és hangulatnak. Az emberek egymáshoz való hozzá állása, az irigység, a stresz ami leszámítva a felső köröket, sajnos a legtöbb magyar ember életének része. Ha valakitől megkérdezem, hogy van, ezt a választ kapom: "jót nem tudok, rosszat nem akarok". Szerintem világviszonylatban a "baj" szót mi használjuk a legtöbbet, a mondataink jelentős része kezdődik így: "az a baj.." és "sajnos.." És arról még nem is tettünk említést, hogy vállalkozóként milyen élmények értek, illetve az ismeretségi körömben lévő vállalkozni próbáló, vagy esetleg bérből élők mit kapnak Magyarországtól. Hát nem sokat, ezért nem is akarnak adni. Nem érti a sok, százezres öltönybe feszítő majom, hogy miért mindenki minimálbérre van bejelentve és miért 4 millió ember tartja el az országot. Miért nem adnak számlát a különböző szolgáltatók és kereskedők. Miért vándorol ki szép lassan egy szabad szemmel jól látható embertömeg. De annyira nem zavarja azért őket, élnek a saját menő kis világukban. Építik a stadionokat, kisvasutat, a világ legdrágább autóútjait és még sorolhatnánk. Megmondják melyik havernál vegyek cigit, ahogy hallom lassan piát is és így tovább. Próbálok nem indulatból írni, de nagyon nehéz. Az amit a politikusaink, a sleppjük és a különböző hivatalokban dolgozó, kellemetlenkedő ügyintézők csinálnak az egy vicc. Szívességet tesz a szerencsétlen, hogy végzi a munkáját. A felsőkörök és "drága vezetőink" meg mintha azt képzelnék, hogy ők valami különleges kiválasztottak és mindenki felett állnak, és mivel hagyjuk nekik, igazolást nyer az álomviláguk. Olyan és annyi sztorit tudnék leírni, mit kellett ahhoz tenni, hogy jól éljünk otthon, elkopna az újjam. És mivel mindenki ismeri ezeket, illetve nem szeretném kiteregetni a szennyest, inkább nem teszem. Csak nem értem miért tűrjük csendben ezt az egészet és miért nem zavarjuk el ezt a csürhét a francba. Tudom, ez összetett dolog és a legnagyobb probléma, nincs kire cserélni. Fontosnak tartom kiemelni, hogy nem az utóbbi öt év pofátlan, rabló brigádjával van csak gond szerintem, az elözőek pont ugyanilyenek voltak, csak talán kicsit jobban titkolták. És tudom, hogy sokan vannak, akik szerint remekül megy minden és mi vagyunk a hülyék, hogy nem Magyarországon verjük el az összegyűjtött pénzünket. Ezekért gondoltuk, nem várunk a csodára és lépünk, öszintén szólva nem szeretnénk így élni. Tiszta lappal kezdenénk az életünket, a fájó pont, hogy mindezt a családunktól és a barátainktól távol kell tegyük a világ másik felén. Mehettünk volna csak egy-két országgal arrébb és csatlakozhattunk volna ahhoz a kitudja mennyi magyarhoz, akik ott próbálják újrakezdeni az életüket, vagy dolgoznak egyedűl és küldik haza a pénzt a családnak. Onnan hamar haza tudnánk menni, nem 28 óra alatt. De a felfogás ott is hasonló, mindenki csak a pénzt hajhássza. Akit ez boldoggá tesz, lelke rajta, de mint már írtam az élet rövid. Tudjuk hogy itt is lesznek nehézségek és itt se fog az ölünkbe hullani csak úgy semmi. A világ második legkorruptabb országában vagyunk. Mégis úgy érezzük boldogabb élet vár ránk itt, amit kicsit fáj leírni, de ez az igazság. Hogy ez sikerül-e, majd a sors és az idő eldönti. Be fogok a késöbbiekben számolni róla, hogy működik egy cégalapítás és egyéb, az itteni élethez szükséges hivatalos ügyek intézése, remélem. Azt már tudjuk, hogy szükségünk van egy helyi ügyintézőre. Szerencsénkre összehozott a sors, egy kifejezetten az itt élni kívánó külföldiek, ügyes-bajos dolgait elintéző hölggyel. Céget tart fent erre, szóval igény van rá. Sokan ajánlották őt és azt, hogy ne magunk próbálkozzunk, pont mint otthon. Az első megbizatása a vízum ügyintézése volt, ami szintén sokban hasonlít egy otthoni hivatalos ügy intézéséhez, de megoldotta. A fix időpont után két és fél órával már kezünkben is volt a vízum :)

image_105.jpg

A nagy különbség, hogy mindenki mosolyog és nem csinál úgy mintha szívességet tenne. Egyszerűen csak lassú az élet errefelé. De nem is igéri meg senki, hogy holnap ez lesz, vagy az lesz. Az a biztos ami már megtörtént!
Szóval így élünk Indonéziában, Lombok szigetén, Senggigin. Reméljük még jó sokáig..

A bejegyzés trackback címe:

https://180napindonesia.blog.hu/api/trackback/id/tr508381940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gombócos Fagyizó 2018.03.08. 18:42:38

Sziasztok! Szóval, azóta milyen az élet Lombok szigetén? Már 2 éve írtátok a blogot. Mi változott ? Megy a cég, milyen az élet? Üdv: Vali és Szabi

pipacs00 2018.03.10. 08:47:21

Szia Dani,

hol tudom veled felvenni a kapcsolatot?

dali

Sandracskova 2018.03.12. 23:09:47

Szia Dani, tudnál adni egy e-mail címet? Szeretnénk a feleségemmel kiköltözni. :-)

Viktoria1234 2018.06.18. 15:01:15

Sziasztok! Ahigy masok is, nagyon megkoszonnem,ha tudnank emailt cserelni.
Hetek ota keresek kezzel foghato infot,epp ket hete erkeztem haza balirol ,ket honao utan,es most jovok ra,h a “balszerencse sorozatom” ellenere,a szivem ottmaradt pontosan uazon okokbol amiert ti is kimentetek.
Nagyon megkoszonnem ha lenne ram idotok kerdesek megvalaszolasara. Udv: Viki
süti beállítások módosítása