Ahogy azt az előző posztban említettem az elmúlt egy hónap elég sűrűre sikeredett, nagy örömömre. Látogatókban nem volt hiány és természetes, hogy aki bárhova nyaralni megy, minél többet szeretne látni az adott helyből. Különösen igaz ez egy vadregényes, izgalmas, trópusi szigetre, illetve szigetekre. Az egyik legjobb barátomnak abban a szerencsében volt része, hogy el tudott szabadulni otthonról, majdnem két hónapra. Nekem pedig abban a megtiszteltetésben, hogy 33 napig velem volt. Nem egy otthon ülős tipus egyikünk sem és egyébként is az a tervem, hogy minél több szigetet járjak be Indonéziában. Így azon felül, hogy bejártuk Lombok egy részét, befizettünk egy 4 napos hajóútra. Annyit tudtunk, hogy keletre fogunk menni, a hajón fogunk aludni, kapunk kaját, megállunk egy csomó kisebb-nagyobb szigeten és láthatunk komodói sárkányokat, mindezt nevetségesen kevés pénzért.

A jegy csak oda útra szólt és Flores sziget volt a végállomás (Kelet-Indonézia), így gondoltuk eltöltünk pár napot ott is, utána pedig visszafelé jövet Sumbawa szigetet is célba vesszük, azon belül is Bima városát. Vannak ott barátaim, akiket szerettem volna meglátogatni és terveink szerint onnan repülővel közvetlenül vissza tudunk jönni Lombokra, fillérekből.
A terv megvolt, elérkezett az indulás reggele. Fél kilenckor vettek fel busszal és vittek minket a kikötőbe, Bangsalba. Egy kávézóba volt a gyülekező, itt már realizálódott, hogy tele lesz a hajó, ami 20-25 főnyi utast és 6 fős személyzetet jelentett. Az is látszott, hogy az utitársaink hasonló emberek, a világ minden tájáról. Délután egy körűl sikerült is kifutnia a hajónak, ami első ránézésre nem volt túl bizalomgerjesztő, de másodikra sem :)

A belsejét méregetve, látszott hogy olyan mint intimszféra nem lesz, de például zuhanyt sem találtunk, csak egy darab wc-t. A háló helyiség egy félemelet szerű részen volt kialakítva, vagy inkább felpréselve a hajó tetejére, úgy húsz matrac volt szorosan egymás mellett és négykézláb lehetett közlekedni, mert egy méter volt a belmagasság.

Sebaj, legalább izgalmasabb lesz, igazi tábor hangulat. Lehetett volna plusz pénzért, a két privát hálófülke valamelyikében is aludni, de a közösségi szellem jegyében a tömegszállást választottuk.
A legénységből ismertünk egy srácot Ben-t és a kis indonéz nyelvtudásommal barátkoztunk vele és az idegenvezetőnkkel Don-al. De nem kellett sok idő és mindenki felóldódott és egyre inkább látszott, hogy jó kis csapat jött össze. Don elmondta, hogy merre fogunk menni, nagyjából mikor és hol fogunk kikötni, illetve miket fogunk látni. Nagyon szimpatikus volt, öt nyelven beszélt, az indonézen kivűl és látszott hogy finoman szólva nagy mókamester a negyvenes évei végét taposó helyi figura.
Lombok észak-nyugati részéről indultunk és a sziget északi felét megkerülve az első célpont Moyo sziget volt, ami Sumbawa északi felénél van.

Útközben egyszer lehorgonyoztunk fürdeni a tengerben, ugráltunk a hajóról és este kikötöttünk még pár órára a keleti oldalon, itt kaptunk előszőr enni és igazán kellemes meglepetés volt, kifejezetten ízlett és ahogy láttam mindenkinek.

Terv szerint indultunk tovább, hogy éjszaka haladva, reggel megérkezzünk a napfelkeltére, az első állomásunkra. A vacsora és útnak indulás után kezdett jó hangulat kialakulni a fedélzeten, megkaptuk az aznapi lemenő nap adta élményt is persze.

Don ontotta a sztorikat magából, mindenki barátkozott egymással és néztük a csillagokat. Majd kipróbáltuk élesben a hálónak hívott embertároló egységet, ami szintén jobb volt mint elsőre látszott. Tábor hangulata volt abszolút, de mivel mozgásban voltunk, kellemes szellő frissítette a levegőt és a hajó finom mozgása hamar álomba ringatott mindenkit.

Korán reggel, úgy hét óra körül a napfelkeltére és a 10 méterre lévő Moyo sziget látványára ébredtünk. A reggeli már várt minket, gyors evés-ivás után, fél óra múlva már ugrottunk is a tengerbe, hogy úszva közelítsük meg a kis szigetet, amin egy vízesést készültünk megnézni.

Miután mindenki partot ért elindultunk a kis sziget belseje felé. Egy jéghideg vízű patak mentén pár perc után elértük a vízesést, amin Don vezényletével elketdtünk felfele mászni. Érdekes volt gázolni a csobogó hideg vízbe árral szemben, néha egész komoly vízmennyiséggel kellett megküzdeni, de feljutottunk.

Kis tavak voltak fent, mint valami privát jakuzzik, hideg vízzel töltve. Egy óra után, mire mindenki kellően lehült, következett a vissza út. Hasonlóan a felfelé mászáshoz, az ereszkedés is izgalmas volt, de mindenki épségben teljesítette a túrát és visszaért a hajóra.
Útnak is indultunk a következő célpontunk, Satonda szigetre, útközben ebédet kaptunk, ami megint jól sikerült és jól volt kiszámolva az etetés és úszás között eltelt idő.

Ugyanis a sziget elötti öbölben snorkelezés volt beütemezve, ami hozta, az elvárható élményeket. A kristálytiszta vízben elképesztő élővilágot láthattunk.

Majd megpihentünk a szigeten, ahol sok minden nem volt, csak egy kis büfé, hideg üditők és sörök, egy kis zenével megtámogatva, akkor és ott ez maga volt a tökély.

Miután visszaúsztunk a hajóra, indultunk is tovább. A túra leghosszab hajókázása várt ránk, kb. 16 óra egyhuzamban, végig Sumbawa sziget északi partja mellett haladva. Jött a vacsora, majd az első estéhez hasonlóan, amolyan klub est. Szólt a zene, beszélgettünk, kezdett egyre inkább egy baráti társasághoz hasonlítani a csapat. Érdekes volt, mennyire hasonlóan gondolkozik olasz, spanyol, holland, német, dél- és észak amerikai, maláj, kínai, ausztrál, új-zélandi, indonéz és magyar. Mert, hogy ennyi féle náció volt megtalálható és a világ nagy dolgairól egészen egyforma véleménnyel voltunk. Viszonylag hamar nyugovóra tértünk, mert hosszú és fárasztó napunk volt és nem kevésbé erős nap várt ránk.

Egész korán ébredtem és a látvány ami fogadott, miközben közeledtünk a következő állomáshoz, azt nehéz leírni. Kicsit a Gyűrük ura díszletéhez hasonlított, de amint a nap is elkezdett megjelenni a kis szigetek hegyei mögűl, na az már minden eddig látott gyönyörű helyet kezdett túlszárnyalni.

Nem csodálom, hogy nem tudják maguk az Indonézek sem pontosan mennyi sziget is van a hatalmas országukban, mert amerre a szem ellátott kisebb-nagyobb, sziklás-hegyes, egyszerre kopár és harsány zöld szárazföldek tarkították a Komodo szigetcsoport északi felét, ahová közeledtünk. Gondoltuk, hogy szép lesz, de azt hiszem erre egyszerűen nem lehet felkészülni. Laba nevű apró, de annál magasabb heggyel megáldott szigetnél kötöttünk ki. Gyakorlatilag egy meredek és igen magas hegy az egész. Fél 8 körűl már másztunk felfelé, mert még nincs olyan meleg, szólt az érv a korai kezdés mellett. Egy a baj, hogy errefelé reggel 8 óra tájt is közel 30 fok van, amit 40 foknak érezni. Nem hátráltunk meg és ugyan szédűlve, levegőért kapkodva, az izzadságtól csurom vizesen értünk a csúcsra, de a látvány mindent megért!

Don megtette már néhányszor ezt az utat és úgy tünt nem különösebben viselte meg, maradt energiája az egyszemélyes stand up comedy-re:)

Mire leértünk, vissza a hajóhoz már mindenkin látszott, hogy az utolsó erejével gazdálkodik, de a tengerbe csobbanás visszahozott minket a végkimerültségből. Felfrissülve indultunk tovább és nem kellett sokat várni, hogy az állunkat a tenger fenekéről kelljen összeszedni, ugyanis a következő program az úszás a rájákkal címet viselte.

Hatalmas, úgy 3 méteres és sok rája úszott velünk, vagy mi velük, megközelítés kérdése. A lényeg, hogy egy buvár szemüveggel és egy pipával nem gondoltam volna, hogy ilyen élményben lesz részem. Még cápát is láttunk, hatalmas élmény volt. Miután kiimádkoztak minket a vízből célba vettük a Red beach-nek keresztelt öblöt. Piros korallok vannak a vízben (sajnos egyre kevesebb:() és ezeknek a lemorzsolódott darabkái festik a partot rózsaszínessé.

A Red beach azért erős túlzás, maradjunk a halvány rózsaszínben, de ettől függetlenűl gyönyörű hely volt ez is. Innen a fő atrakció színhelye következett, a komodói sárkányok élőhelye, de csak másnap reggelre volt beütemezve, ezért a közelében kötöttünk ki. Út közben delfinek kisérték a hajót és a mi hullámainkon szörföztek. Ez már leírva is giccses, de így volt:)

Az este a sárkányok szomszédságában nagyon jó volt, a baráti társaság érzés kezdett továbbfejlődni és egyre inkább családias volt a hangulat.

Reggel arra ébredtünk, hogy a sárkányok birodalmának bejáratánál horgonyzunk. Gyorsan összekaptuk magunkat és nem sokkal késöbb már a parkőrök, illetve ránk vigyázó túravezetők gyürűjében hallgattuk a biztonsági tudnivalókat. Veszélyes állatokról lévén szó, nem árt ha az ember megfogad néhány dolgot. Az hogy hihetetlenűl néznek ki, mint valami dinoszaurusz egy dolog, de nagyok, akár 3-4 méteresre is megnőnek, gyorsak, a farkukkal mért ütéssel képesek eltörni az ember sípcsontját és mérgező a nyáluk, így ha megharapnak nem érdemes vastag könyv olvasásába kezdeni:) Ami érdekes, hogy létezik ellenszérum, de az csak Balin van, ami praktikus, mert ott nem él ilyen állat, de legalább jó messze is van...mai napig nem értem ezt..
Sebaj neki indultunk, a védelmezőink botokkal felszerelkezve próbáltak mindenkit a kijelölt úton tartani. Egy dzsungelben sétáltunk, ami a növényzetet tekintve nem is nézett ki annak, inkább hasonlított mondjuk a Hármashatárhegyre, Budapesten. Egésszen addig míg meg nem láttunk egy hatalmas példányt lustálkodni a számunkra kijelölt út közepén, nyílván neki nem szólt senki, hogy az a bámészkodóknak van kitalálva és semmi keresni valója nincs ott.

Lefényképezte mindenki, minden szögből és óvatosan kikerültük. Nem telt bele két perc és szembe jött, megintcsak az úton egy hasonlóan nagy darab, úgy tűnik nem tartják be a park szabályait. Egészen hihetetlen látvány, ahogy komótosan sétál ez a furcsa teremtmény és közben a nyelvét öltögeti.

Kicsit tényleg olyan, mintha nem ebből a világból való lenne. A következő egy fiatal, kicsi, ám annál fürgébb tagja volt a kolóniának. Próbálták terelgetni a vadőrök, de mindig felénk indult, így aztán egy vicces csoportos menekülés lett az egészből. Láttunk még párat hűsölni az árnyékban, megtudtunk szinte minden információt, ami érdekes, mint hogy egymást is megeszik, illetve hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy ennyit láthattunk. Az biztos, hogy aki erre jár, meg kell néznie ezeket az őslényeket, felejthetetlen élmény és ki tudja meddig van még erre lehetőség!
Ezek után megálltunk még egy hasonló szigeten a közelben, ahol elvileg krokodilt is láthattunk volna.

Egy mangrove erdő szerű kikötőbe érkeztünk, de majmokon, egy szarvason, egy sason és még pár komodói sárkányon kívűl mást nem láttunk.

Ez így, úgy tünhet, hogy telhetetlen vagyok, de hát krokodilról volt szó, a többi meg már megvolt. Viccet félretéve nagyon jó hely volt ez is, talán csak túl sokat kaptunk elötte. A célunk, Labuhan bajo, Flores sziget egy nagy kikötővárosa elött megálltunk még egy helyen csobbanni egyett, mind amellett hogy gyönyörű hely volt ez is, egy kis lakatlansziget korallokkal körbevéve, elkezdett esni az eső.

Ennek nagyon örültünk, 3 éjszaka és 4 nap nem fürdés után. Szó szerint lezuhanyoztunk a hajó orrában, majd tisztán érkeztünk meg 4 nappal azután, hogy Lombokról elindultunk, az elég vadúl kinéző városka kikötőjébe. Látszott, hogy Kelet-Indonézia tartogat meglepetéseket, de erről a hamarosan bővebben..

Már útközben kiderült, hogy ha akurunk aludhatunk még egy extra éjszakát a hajón, mert csak másnap reggel indulnak vissza, utasok nélkül, ugyanis az is kiderült, hogy mindenki ott marad Floresen, mint ahogy mi is. Barátommal eldöntöttük, hogy élünk a lehetőséggel, már csak azért is, mert Don vacsorát és bulit szervezett estére, amire mindenki jött és hajnalig tartó mulatás lett a dologból.
A történetnek itt koránt sincs vége, de időt kell hogy kérjek. Ezeket a sorokat is késő este írom, mert azon felül, hogy éppen Édesapámékkal fedezzük fel Lombok szigetet, egyre inkább kezd beindulni a normális kerékvágás, hétköznapi élet szerű és körvonalazódik a cél, amiért itt vagyok. Ezek így együtt azt eredményezik, hogy nem unatkozom és nehéz beleilleszteni a blog írást a napjaimba. Viszont hozzá is szoktam, hiányzik egy-két hét után és élményből amit szeretnék megosztani annyi van, hogy sose fogy el, egyszóval: jelentkezem...

Szöveg: "Indani"  Fotók: "Ben és Indani"