Újabb kalandunk Mataram, a főváros négy napos felfedezése is izgalmasan kezdődött, miután sikerült beköltöznünk az újdonsült kis bérelt házunkba. Ez mindössze annyit takart, hogy leraktuk a két nagy hátizsákunkat, kipakoltunk belőlük és négy napi cuccal nekiindultunk. Iránytaxival mentünk Senggigiről, ami egy kis furgonból átalakított furcsa jármű, amit bárhol leinthet az ember és elférnek úgy tízen rajta. Gondolom a tervezői megmosolyognák, ha látnák, de ez nem számít és egyébként ez a legolcsóbb tömegközlekedési forma errefelé.
Boldogan száltunk ki Mataram közepén, de egy perc alatt rájöttünk, hogy a várva várt "homestay" nem itt van. Egy rendőrnek látszó ember, két kilométerre saccolta a szállást. Miközben megkaptuk ezt az infót, mellénk gurult egy motor, egy ismerős arc ült rajta, Imam. Az első utunkon, tavasszal, egy buliban ismertük meg, annak a haverunknak az egyik legjobbb barátja, akinek a meghívására kaptuk meg a fél éves vízumot, akit pedig Eca-nak hívnak (ejtsd: Etya, róla még sokat fogunk írni). Erre mondják, hogy véletlenek nincsenek. Imam mondta, hogy maradjunk ahol vagyunk, majd ő segít és elviharzott. Öt perc sem telt bele és jött egy srác, aki a nevünkön szólított, kiderült, ő a "homestay" tulaja és két körben el vitt minket a cél állomásra.
Mataram egyébként nem egy túl izgalmas hely, cserébe iszonyatosan zsúfolt. Az utakon hatalmas tömeg hömpölyög a nap minden szakában. Főleg motorok, amivel bármit és bárkit visznek, persze van egy fizikai határ ami például a szállítható személyek esetében 5 azaz öt!, de autóból sem szenvednek hiányt. Gyakoroltuk az "erősebb kutya baszik" és a mennyi motor és autó fér el maximum két sávban elvét az utakon. Mindemelett, persze itt is meleg van, csak nincs strand, de van sok beton, így lentről is jön a meleg.
Viszont mindent lehet kapni (majdnem mindent), úgyhogy a napjaink, túlnyomó részt, az új otthonunkba szükséges dolgok beszerzéséről szóltak.
Illetve Eca megszervezte, hogy a szomszédja odadja nekünk a motorját. Megnéztünk egy templomot és mászkáltunk a szük kis utcákban.
Próbáltunk még banki ügyeket is intézni, ami úgy, hogy nem indonéz az ember, de legalábbis nincs "business" vízuma, nem egyszerű. Annyit szerettünk volna, hogy kivegyünk a számlánkról a ház bérleti díjárra, amit fél évre vettünk ki és egybe kellett kifizetni (otthon két hónapra tudtunk volna ennyi pénzért egy ilyen házat kivenni). Ez az összeg errefelé elég soknak számít, egy átlag helybéli több mint fél évi keresete, így vannak a bankautomaták is kalibrálva. Tíz tranzakcióból tudtuk volna megoldani, ami nem túl gazdaságos, a pénzfelvételi díjak miatt. Amikor először kimondtuk az összeget, nem nagyon értették, de sikerült elmagyarázni mire kell és úgy tűnik, az is elég tud lenni, ha rámenősek vagyunk, illetve hasznos. Miután három napja jártunk ugyanannak az ügyintézőnek a nyakára, csak összejött és innentől kezdve várnak minket sok szeretettel :) Találkoztunk még Imam-al, a "megmentőnkkel", akinek mosodái vannak. Az egyikben beszélgettünk, kávéztunk egy délutánon és estén keresztül. Majd visszatértünk a kis városkánkba, Senggigire, nagy várakozásokkal, hogy milyen is lesz ott élni.. Tényleg nagy reményeket fűztünk, mind a ház, mind a környéket illetően és azt mondhatom, hogy bejött. Szuper a kis ház, ugyan a konyha félig nyitott, tehát beesik az eső a mosogatóhoz, de van egy hangulatos étkezőnk és egy kis kertünk, sőt még vendég szobánk is, jobb mint otthon volt. A környék csendes, a szomszédok főleg, hozzánk hasonlóan külföldiek és minden van, amire szükségünk lehet. Nem mellesleg a sziget központjában vagyunk, olyan értelemben, hogy itt koncentrálódnak a nagyobb éttermek, szórakozóhelyek és nagyon jó szörfös helyek vannak, mint késöbb kiderült, egy komoly szörfös közösség is van, aminek úgy tünik, talán részesei lehetünk Eca révén, de erről majd késöbb. Szóval a következő napok a ház belakásával teltek és vártuk a karácsonyt. Bár azt hozzá kell tenni, hogy itt nem jön át az érzés, amit annyira nem is bántunk. Már legalábbis az őrület nem hiányzott, ami a karácsonyt megelöző hetekre jellemző Európában. Még Kuala Lumpurban láttunk fenyőfát és mikulást, de azok se voltak igaziak.
Nagy vágyunk volt, hogy a helyi piacon szerezzük be az alapanyagokat és a saját konyhánkban főzőcskézzünk. A piac hasonló felfogásban működik mint otthon, lehet kapni csirkét, paradicsomot, paprikát és banánt, de nagyjából itt véget is érnek az ismerős árucikkek. Természetesen a halat meg a rákot felismertük, persze itt mindezeket frissen (szó szerint, még mozog) kapja az ember, de hogy milyen fajta is az a hal azt nem könnyű kideríteni. A kultúr sokk itt aztán megtalálható minden mennyiségben.
Turista itt se sok fordul elő, így amolyan látványosságként törtünk előre a sok számunkra teljesen ismeretlen növény és "talán" állat között. A piac egy-két részén furcsa szagok terjengtek, ez itt ilyen. A szagoktól eltekintve az áru mindenhol szép és friss volt, nem mellesleg helyi ismerős ajánlotta és rengeteg helyi is vásárolt.
Az eddig magunkra szedett nyelvtudást itt tudtuk igazán kamatoztatni, két emberrel találkoztunk aki minimálisan beszélt angolul. Viszont, amint megszólaltunk indonézűl, még ha csak pár szót is ismételgetve, az amúgy is kedves emberek még kedvesebbek lettek. Az árak töredékei az otthoninak és mi még turista árakat kaptunk. Nagy élmény volt ez is és rendszeres látogatói leszünk az biztos. Egyik este meglátogatott minket Imam és a testvére, akiről kiderült hogy katona és kobrákat fog meg puszta kézzel. Ez úgy került szóba, hogy mielött jöttek, volt egy váratlan vendégünk, Toke-nak hívják itt ( nagyobbacska gyík, megnő akár két kilósra is!) és nem nagyon tudtuk mit is kell csinálni vele. Ezen jókat mosolyogtak és mondták, csak szóljunk ha visszajön, majd elintézik. Megkináltuk őket jó kis hazai pálinkával és beszélgettünk hajnalig, az élet nagy dolgairól.
Másnap végre befutott az üzenet, amit két hete vártunk, visszatért Lombokra Eca, ugyanis egy szomszédos szigeten dolgozott. Nagyon örültünk, hogy a tavasz óta várt találkozó összejön..
December 24. Szent este, Eca este 8-ra igérte magát, ide is ért 11-re, ilyen az indonéz időszámítás. Imam-al jöttek, az ő motorjával, mert Eca-é nálunk volt és van azóta is, ugyanis nem engedi, hogy béreljünk. Ugyebár az indonéz segítőkészség! Annyit sikerült legalább kiharcolnunk, hogy a törlesztő részletét kifizessük. Viszont így folyamatosan várni kell, hogy motort tudjon szerezni, amit mindig megold, de ez akkor is furcsa számunkra. Persze jól esik, mint ahogy az is, hogy mindkét szörfjét kölcsön adta, amihez szintén ragaszkodott.
Szóval végre találkoztunk! Nagyon örült, ahogyan mi is és átadtuk a Magyarországról hozott ajándékokat, amiknek nagy sikere volt. Előkerültek a pálinkák és nem is maradt sok hajnali 5-re, amikor eltettük magunkat aznapra :)
Másnap, illetve aznap kicsit fáradtan, de megint átjött Eca és átvitt minket egy Senggigin lévő kis helyre. Ez a környékbeli szörfösök találka helye, egy kocsma szerű, kis étterem. Mindenhol szörfök lógnak, a közepén egy tűzrakóhely, melette bárpult, kis asztalok és székek motorgumiból, elég hangulatos hely.
Pár srác volt csak, rajtunk kívűl, köztük egy elég feltünő jelenség, tipikus szörfös pofa, hosszú göndör hajjal. Ő volt Andy. Nem egyszerű figura, jó angol nyelvtudással, és olyan habitussal megáldva, hogy órákig csak tátott szájjal hallgattuk és néztük a gesztikulálásokat. Szakadtunk a röhögéstől, amolyan "stand up comedy" volt az egész.
Nagyon jó kis este volt. Megtudtuk, hogy a hely tulajdonosa pár éve meghalt, betegségben (REST IN PEACE!!) és nekik, mármint az összes helyi szörfösnek ajándékozta a helyet. Ilyen is csak itt fordulhat elő! Aznap is "korán" lefeküdtünk aludni..
Szöveg: "Indani" Fotók: "Indóri" és "Indani"
