Nem jelentkeztem egy ideje, ami többek között magyar Barátaim érkezésének tudható be, illetve a közös utazgatásoknak. Egyszerűen nem jutott rá idő és azokra a helyekre mentünk Lombokon, amikről már írtam, egy-kettőt leszámítva. Tudom, ismétlés a tudás anyja, de szerintem nem erre gondolt a mondás szerzője:) Pár képet azért megosztok, arról a partról például, ahol felkapcsolva hagytuk a vílágítást a bérelt autón.

  Ez a part Mawun beach névre hallgat és Kuta Lombok-tól , az aktuális bázisunktól, nagyjából 20 perc autóval. Magáról a partszakaszról azon kívűl, hogy lélegzetelállító nem lehet mit mondani, de a lemerült akkumulátorú autó szolgált némi plusz élménnyel.

Nagyjából két hónapja, ugyanezzel az autóval, egy hasonlóan gyönyörű parton már átéltem ezt. Ott negyed óra alatt megoldottam, itt több mint két óránkba került ugyanez. Így utólag vicces volt, de kicsit aggódtam. Egy olyan részén voltunk a szigetnek, délen, az óceán partján, ami amellett hogy gyönyörű, sötétedés után a nem ajánlott kategóriába tartozik. A sziget 99%-a abszolút biztonságos, pont ez a kis rész az, ahol sötétben történtek néha atrocitások, szerencsére mostanában egyre kevesebb, de az eredeti terv szerint még világosban elhagytuk volna a helyszínt, biztos ami biztos. Mawun beach-en, Kuta-tól úgy 10 kilóméterre, sötétedés közben tologattuk az autót, előrre-hátra, helyiek segítségével. Nagyon lelkesek és segítőkészek voltak, mind a 30-an, de nem értették amit próbáltam minden indonéz tudásom segítségével elmondani.

Autókkal foglalkoztam régebben, tudtam miről beszélek, de indonézűl nem volt meg minden szükséges szó. Csak egy hasonló akksi kellett volna, amivel elinditom a kocsit. Miközben már jár a motor, visszarakom a miénket és megy mindenki boldogan tovább. Nem értették, mindenfélét piszkáltak volna az autón, amit igyekeztem kontrollálni, még bebikázni (egy másik autó akkumulátoráról beinditani) is próbáltuk, de a kábel nem volt megfelelő. Végűl kitalálták, hogy elvontatnak minket Kuta-ig egy kisteherautóval, persze egy kis pénzért. Nem volt választásunk és az összeg amit kialkudtunk is vállalható volt. Mire elindult a kisteherautó, mögé kötve a mi kocsinkkal, már teljesen sötét volt. Egy biztató dolog volt, hogy egész kis tömeg követte motorral a karavánt, mind helyiek és fizetünk is, csak bevédenek. Sokat nevettünk közben, néha kínunkba, de a csúcs az volt, amikor 500 méter után megálltunk, mert kifogyott a benzin a megmentőnk autójából. Tíz perc alatt hoztak benzint, de nem tudtuk folytatni az utat, mert elromlott a fényszorója is:) Sebaj, megjavítottuk és már mentünk is tovább. Legalább egy kilóméterre jutottunk, amikor elszakadt a vontatókötél. Ezen a ponton már úgy éreztem, nincs mit tenni tényleg kézbe kell venni az irányítást, így kivetettem az akksit a kisteherautóból és megtettem, amit már rég meg kellett volna. Az autónk beindult, az egész manőver tíz percig tartott és a helyiek rácsodálkozása, na meg a pénz átadása után már mentünk is vissza Kuta-ra. Az igazi fellélegzés akkor jöhetett, amikor beértünk a városkába. Egy biztos, ismét egy felejthetetlen kaland..

Ezen kívűl persze kapták a kúltúrsokkot folyamatosan, ami egy ennyire eltérő, távoli világban normális és ezért jöttek. A naplementéket, amiből nincs két egyforma és az egész szigetet szívesen járom körbe és nézem meg sokadszorra, pláne a Barátaimmal, egyszerűen megunhatatlan :)

Jártunk Mataramba, a sziget fővárosában, hogy egy kis forgatagban is legyen részük, amit hozott is a város, ahogy szokott. Parkok, mecset, forgalmi káosz, volt minden. A végén a királyi udvar naplementében koronázta a kis villámlátogatásunkat.

Amolyan "idegenvezető" szerepben volt részem, amit őszíntén szólva nagyon élveztem és jó volt látni mennyire tetszett Barátaimanak az összes hely amit mutattam, az információk amiket mondtam, a programok amiket együtt csináltunk. Úgy éreztem és beszélgettünk is róla, hogy Ők már megértik, miért szerettem bele Indonéziába, azon belül is Lombokba. Azt gondolom, ahhoz hogy megértsen valaki egy olyan döntést, amit én meghoztam, miszerint ideköltözöm és megpróbálok új életet kezdeni, csak úgy lehetséges ha látja és megtapasztalja milyen is itt az élet! Még sokan jönnek és jöhetnek még többen is, én itt leszek, azt már biztosan tudom, hogy a blog címe szerinti 180 nap jóval több lesz, legalább is mindent megteszek ennek érdekében.. 

  Az egyik legjobb barátom is velünk volt, de Ő korábban érkezett, külön és több mint egy hónapra jött. A többiekkel együtt utazgattunk Lombokon, voltunk többek között a gyönyörű Gili Trawangan szigeten, megnéztünk sok szép és érdekes helyet, a teljesség igénye nélkül. Aztán ketten maradtunk és olyan kalandokra vállalkoztunk, hogy még mindig nem tértünk magunkhoz...ezekről fognak szólni a következő posztok...

Szöveg: "Indani"  Fotók: "Indani és Barátai"