A "vad keletre" érkezés, ahogy igértem már itt is van. Ott hagytam abba, hogy Barátommal életünk egyik alighanem legnagyobb élményét jelentő, 4 napon és 3 éjszakán át tartó hajótúrája a Kelet-Indonéziai, Flores szigeten végetért. Viszont a sziget Labuan bajo nevű városában folytatódott.

Miután kikötöttünk este 6 óra körűl, Barátommal már tudtuk, hogy élünk a lehetőséggel, miszerint egy bónusz éjszakát a hajón töltünk, ami a kikötőbe fog parkolni és hogy részt veszünk a guide-unk, Don által szervezett bulin. A sötétedésben érkezés, érdekes képet mutatott a kis városról, maradjunk annyiban, hogy izgalmas és vad helynek tünt. A csapat a hajóról már tényleg kezdett egy régi baráti társaságra, vagy akár egy családra hasonlítani. Ennek megfelelően szinte teljes létszámmal érkeztünk a Don által organizált bulira, persze elötte elköszöntünk, mint akik sosem látják egymást többet. Ez az elköszönés és újra találkozás folyamatosan visszaköszönt a következő napokban, mivel senki nem tervezett előre és mindig úgy tűnt, hogy elválnak útjaink. Szóval megindultunk a vacsorázóhely felé, tulajdonképpen egy partmenti halpiacra érkeztünk, ahol várt minket egy hosszú asztal. Friss halak, rákok kerültek elénk, sörök és egy helyi ital, "sofi" társaságában. Ez meghozta a legtöbbek kedvét, hogy egy közeli bárban folytassuk a bulizást, amit Bob Marley kedvelő, helyi srácok üzemeltettek és épp egy szülinapot ünnepeltek. Hajnalra, mire elindultunk, Don, a főszervező emelkedett hangulatban, dölöngélve vezetett minket vissza a hajóhoz.

A legénység korai indulást tervezett, így 1-2 óra alvással, minden cuccunkkal álltunk reggel 7-kor a kikötőbe. Épp csak ébredezett a város, de találtunk egy jó helyet a reggelizésre, ahol pár órát üldögéltünk, ettünk-ittunk, majd Barátommal robogót béreltünk. A tervünk az volt, hogy kalandozunk egy kicsit a szigeten, a többiek maradtak a kikötővárosban, ahol sok szállás és jó éttermek voltak, attól függetlenűl, hogy elsőre egy elmaradott helynek tünt.

Újabb érzékeny búcsú után neki indultunk, de kb. 15 perc után meg is álltunk egy strandon. A kevés alvás és az elözőnapi ivászat hatása alatt, muszály volt csobbbanni egyet. Sajnos a partszakasz, ahol megálltunk nem volt éppen szép, illetve ha tiszta lett volna biztos gyönyörű, de sajnos tele volt szeméttel. Gyors fürdés volt és már mentünk is tovább. Iszonyatosan meleg volt és az is kezdett realizálódni, hogy Flores egy nagy sziget. Alig látszott a térképen, hogy haladunk, ráadásul csak 5+ csillagos, drága szállodák voltak, ahogyan távolodtunk a várostól, aztán egyszercsak azok is eltüntek és a Kelet-Indonéz valóság közepén találtuk magunkat.

Megálltunk és számotvetve az jött ki, hogy vissza kell forduljunk Labuan Bajoba és ott kell szállást szerezzünk. Így is lett és a végén ott laktunk, ahol a legtöbben a hajóról, újabb öröm, megint egymásra találtunk. Azt már kezdtük látni, hogy nem fogjuk bejárni Flores-t, mert nagy ahhoz, hogy a tervezett 2-2,5 napba beleférjen. Ettől függetlenűl jól éreztük magunkat, 1 nap után már egész barátságos helynek tünt, biztos hogy ide még visszatérek, he tehetem. A tervünk az volt, hogy megyünk tovább Sumbawa szigetre, azon belül Bima városba, helyi barátokat meglátogatni és körbenézni ott is egy kicsit. A hajón megismertek közűl, egy olasz lány és egy fiú úgy döntött, csatlakozik hozzánk. Az egy teljesértékű napunkon próbáltunk információt szerezni a kompról, ami Labuan Bajo-ról Bima-ra megy, de négyen négyfélét kaptunk. Olasz cimboráink mondták, hogy ne aggódjunk, majd ők másnap, az indulás napján, korán kimennek a kikötőbe és kiderítenek mindent. Biztos ami biztos, mi is korán keltünk, mint késöbb kiderűlt nem hiába, mert futva érkeztek az olaszok, hogy mindjárt indul a hajó és aznap nincs több. Gyors, valóban végső búcsút véve a többiektől, siettünk és elcsíptük, de amikor a jegyeket megvettük kiderült, hogy ugyan Sumbawa szigetre megyünk, de nem Bima városba, hanem egy Sape nevűbe, innen még 2 óra busszal az út. Nem volt mit tenni, felszálltunk és vártuk Sape-t, nem kapkodtak a hajótársaságnál úgy mint mi, vagy egy órát vártunk, aztán csak elindult.

Úgy 4 óra lebegés után, olyan hely fogadott minket, amihez képest Labuan Bajo egy kulturált és tiszta metropolisz volt.

Ezt tetézve, nagyjából 20 ember próbált egyszerre buszjegyet eladni nem picit rámenősen annak a 4 külföldinek, akik mi voltunk. Felültünk a legkevésbé rosszul kinézőre, amire nem is Bima volt kiírva, de váltig állították, hogy oda megyünk. Megindulta söfőr, mint egy leszázalékolt rally pilóta, a több sebből vérző busznak hívott, rövid tengelytávú, de annál hatalmasabb karosszériával rendelkező mérnöki műremekkel. Kellett kapaszkodni rendesen, még űlve is:)

Csomagok voltak a földön is, az ajtók nyitva és mindenki dohányzott. Gyönyörű helyeken keresztűl haladva éltük túl a kanyargós szerpentineket. Tényleg varázslatos hely Sumbawa. A várakozásokkal ellentétben Bima városba érkeztünk, pedig fel voltunk készűlve, hogy a végén teljesen máshol fognak kirakni, de aznap előszőr végre valami klappolt. Annyi izgalom azért volt, hogy 10 perccel a cél elött defektet kapott a busz, de pár perc alatt kicserélték a kereket és a "buszpályaudvaron" voltunk.

Na ez volt az a pont, ahol megláthattuk milyen is egy igazi, helyi, Indonéz város. Igencsak kezdetlegesnek tünt és négyünkön kívűl nem nagyon volt turista, illetve egyáltalán nem. Kaptunk helyi barátomtól egy szállás tippet, ami 500 méterre volt. Ennyi sétálás is elég volt ahhoz, hogy rájöjjünk, lesz élmény bőven. Gyakorlatilag felbolydult a város, hogy 4 külföldi érkezett egyszerre. Nagy nehezen lebeszéltük a szállást, ami ahhoz képest, hogy négyünknek 3 éjszakára egy budapesti ebéd árába került, egész tűrhető volt. Azért azt hozzátenném, hogy a sok kisköltségvetésű utazás alatt az ember lejebb adja az igényeket:) Lepakoltunk és indultunk vacsorát szerezni, nem kellett sok idő, hogy "rocksztárnak" érezzük magunkat, aki élt és mozgott megállt, integetett, mondott egy angol szót amit tudott, vagy követett minket. Népes városról beszélünk, szóval komoly mennyiségű üdvözlést, integetést és tátott szájjal nem értést kaptunk.

Furcsa hely, hatalmas kontrasztokkal, voltunk szép, rendezett parkban, kis sikátor szerű utcákban, láttunk érdekes járműveket, sok lepukkant házat és rengeteg kecskét.

Nem kóbor kutyák voltak, hanem kóbor kecskék, tudom hülyén hangzik, de szinte minden sarkon volt legalább egy. Kicsit szakmai ártalom, de számomra megdöbbentő volt látni egy fickót, aki egy kereszteződésnél, egész komoly felszereléssel egy autó fényezését készítette épp elő.

Ezzel foglalkoztam jópár évig, láttam néhány izgalmas megoldást, de ez mindent vitt!

Néha kis híjján közlekedési tömegszerencsétlenséget okozva járkáltunk fel-alá 3 napig Bima-n. Találkoztunk még egy külföldivel, aki szintén olasz volt, mint utitársaink. Az érdekesség, hogy a srác 17 hónapja indult Sziciliából biciklivel!, ami 1939-es! gyártmány, persze modern alkatrészekkel, de a váz több mint 70 éves. Na ez a nem semmi!! 

Helyi barátaim este motorral vittek minket körbe a városba, kikötőbe és kilátóba. Olyan dolgokat láttunk, amik beleégtek a retinánkba örökre és úgy gondolom igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy volt szerencsénk ilyen helyeken megfordulni, amík még úgymond érintetlenek és a maguk valójában mutatkoznak. Ami viszont megegyezett az ország más fejlettebb részeivel, az hogy az emberek boldognak tűntek, még ha a körülmények ezt nem is indokolták volna. Izgalmas napok voltak, de Kelet-Indonézia talán nekem még túl nyers, illetve vad, élni ott nem tudnék. A Kelet varázslatossága vitathatatlan, de nem volt rosz felülni a Lombokra tartó gépre és visszaérve kifújni magunkat.

Ami vicces, hogy Lombok is egy Európától minden tekintetben eltérő hely, mégis mintha egy kulturált, nyugalom szigetére érkeztünk volna. Eddig úgy gondoltam Lombok a "vad kelet", de talán erre mondják, hogy minden relatív...

Szöveg: "Indani"  Fotók: "Ben és Indani"