A szilveszteri buli és Gili Trawangan után következő napok pihenéssel teltek, kicsit lemerült az elem, túl sok említésre méltó nem történt. Ha címet kéne adni neki, a "harc a vadonnal" lenne találó. Lombok nagyrésze még beépítetlen, elég buja és dús a növényzet ami kedvez a különféle általunk ismert és ismeretlen exotikus állatoknak.

Sokat láttunk állatkertben, de itt szabadon élnek, mondjuk a majmok. 

De minden állat szabadon él és vicces látványt nyújt egy tehéncsorda, vagy a csirkék a tengerparton..

esetleg a fán :)

Az utcánk végébe nagyjából tíz méterre a mi házunktól kezdődik a dzsungel, szemben velünk egy beépítettlen telken hatalmas pálmákról banánok lógnak, nyílván laknak ott egy páran.

Természetesen a kert, illetve a félig nyitott konyha is az állatok látóterében van. A kis egér, a hangyák, kisebb pókok és gyíkok nem ismeretlenek otthon sem.

A távoltartásukkal azért el lehet tölteni némi időt. Van egy "toke" néven futó albérlőnk. Róla már tettünk említést, mikor a konyhánkban üldögélt. Egy gekkoról van szó, nagyobb gyík. Kék alapon piros pöttyös, esténként madár szerűen énekel, nagyon gyors, ha felbosszantják ugrik és harap, szájzárat kap és tengervízzel tudja az ember leszedni magáról.

Érdekes lenne a nyakamon egy gyíkkal lemotorozni a pár percre lévő tengerhez :) Szóval itt lakik az előkertben és Aby barátunk szerint még nem kifejlett példány, így nem veszélyes, még "csak" 20-30 centis. Akadnak jóval nagyobb, akár két kilós példányok is a környéken és ezeket a kínaiak megveszik állítólag, hogy valami gyógyszert csináljanak belőlle. Ehhez képest az eltávolítására tett kisérletek során Aby néha akkorákat ugrott, hogy mi azért azt gondoljuk ez sem veszélytelen, inkább csak próbált megnyugtatni minket. Elkapni eddig nem tudta, pedig próbálkozott jópárszor, viszont a kis albérlőnk lehet hogy megunta a folyamatos zaklatást és elköltözött, gondoltuk mi.

De itt settenkedik, mert haljuk a jellegzetes énekét és feltünt a konyhában is újra. Emelett kígyók is élnek errefelé, például kobra!, de hozzánk még nem köszönt be és reméljük nem is fog. Eddig csak döglött és fogalmunk sincs milyen fajta kígyót láttunk. Pókokból volt pár féle ami beköszönt, illetve egy osztozik velünk az előkerten, de állítólag nem veszélyes, pedig annak tűnik.

Azt már megtanultuk hogy érdemes nyitott szemmel járni és nem támaszkodunk csak úgy semminek, nehogy valami meglepjen. Majd megszokjuk ezt is. Együtt lehet velük élni, mint ahogy a sok kutya és macska is bizonyítja, akik mind életben vannak mióta itt vagyunk, pedig biztos ők is összefutnak ezekkel a teremtményekkel.

  Voltunk újra piacozni, már vannak bevállt árusok és nagyjából tudjuk mi hol van. Tanulgatjuk az indonéz nyelvet, ami például vásárlásnál azon felül hogy árképző tényező, hasznos amiatt is mert sokan csak nagyon keveset vagy inkább egyáltalán nem beszélnek angolul. Vendégeskedtünk Mataramban Eca-nal, most vettük észre milyen kilátás nyílik az erkélyéről, illetve hogy van erkélye :)

Vitt minket pár helyre és megismerkedtünk kávézó tulajdonoson át benzint palackból áruló kisboltossal, Balin szakácskodótól a kormánynak dolgozó srácokig egy csomó embert. Volt a fő út mellett üldögélés és persze zenélés. Kaptunk egy meghívást egy dupla születésnapi buliba és mindenki felajánlotta, akit ismertünk már vagy 2 órája, hogy aludjunk nála ha jövünk ünnepelni. És természetesen nem hagyunk ki egy bulit se, főleg nem egy ilyen nagy szabásunak igérkezőt..
A buli reggelén üldögélünk a konyhába, beszélgetünk és egyszer csak azt látjuk, hogy mászik fel egy srác a szomszéddal közös kerítésen. Normálisan öltözött volt és valami igazolvány lógott a nyakában. Gondoltuk csak megkérdezzük mit szeretne, de nem tudott angolul, viszont volt a kezében valami kábel, amit az utcáról húzott maga után és mutogatott a szomszéd felé mosolyogva. Egy perc múlva megjelent mögötte még egy srác, valami forma ruhába volt és ő legalább köszönt előre. Kiderült, hogy a helyi kábeltévé-telefon-internet szolgáltató emberei és egyből meg is próbálta nekünk eladni a cége szolgáltatását. Mire mi mondtunk, hogy köszönjük de internet van a telefonunkon (nem a leggyorsabb, de ilyen keveset még sosem fizettünk internetért!), tévénk pedig nincs. Ezt nagyon nem értette. Háromszor visszakérdezett, hogy biztos jól érti el. Nagyon fucsálta, hogy azt mondtuk hogy nincs szükségünk tévére, pedig tényleg tök jól megvagyunk nélküle. Amikor látta, hogy menthetetlenek vagyunk, nem erőltette tovább. Kicsit még mászkáltak a kerítésen, aztán eltüntek.
Egész délután vártuk az érdeklődő üzenetünkre a választ Eca-tól, mikor is kezdődik a buli. Már arra is gondoltunk lehet hogy nem jól értettük és nem is csütörtökön lesz, bár inkább arra láttunk esélyt, hogy nem tudták milyen nap volt aznap amikor mondták: "holnapután lesz egy nagy buli, gyertek ti is" :) Több soron kiderült már, hogy van alapja az efféle feltételezésnek. A remény hal meg utoljára alapon, mi azért lelkesen készülődtünk és nem volt hiábavaló. Este fél nyolc körül jött az üzenet, egy óra múlva Mataram egy álltalunk is megtalálható pontján van a találkozó. Még jó hogy nem adtuk fel! Sok időnk nem volt, gyorsan összekaptuk magunkat és egy kis meglepetés whiskey-vel a hónunk alatt nekivágtunk a fél órás útnak. Az import alkohol errefelé kuriózum, mert egyrészt nem nagyon van, de ha fel is bukkan, arany árban mérik. Mondanom se kell, hogy a sietség hiábavaló volt. Sehol senki, telefonok kikapcsolva, de lelkesedésünk töretlen volt, így vártunk. Nem kellett sokat "csak" húsz percet várni és megjelent Eca, csak megszokjuk elöbb-utóbb az indonéz időszámítást. Persze van egy jó kifejezésük arra, hogy gyorsan túl is ugorjanak azon a tág fogalmon, mint időpont: "Tidak apa apa", ami annyit tesz: Ne aggódj!
Így nem aggódva odaértünk a vendégségbe. Szép házhoz érkeztünk, temérdek motor állt a kertben és félig az utcán. Nagy terasz, sok kaja és sok ember, akiknek egy jó részét már ismertük és felettébb örültek neki hogy eljöttünk.
Megetettek minket és jött az itatás szakasza. A sarokban állt egy 19 literes, amúgy ivóvíz tartására kitalált műanyag kanna, amiben "palomvine", azaz pálmából készült rózsaszínes bor pihent. Létezik egy vörös színű erősebb kivitel is, persze ez is volt. Az első pohár megívását nagyjából húsz szempár egyszerre követte és várta a reakciót. Annyira nem volt rossz, hogy kiköpjem vagy eltorzuljon az arcom, ezért egyből kaptam a következőt. Ja azt nem mondtam, az a szokás errefelé, hogy amit kitöltenek a pohárba az a tiéd és fenékig! Egyébként egy darab pohár jár körbe, amit megállás nélkül töltenek, nekem adtak egy különbejáratút és nem kellett egyből kiinnom :) Közben előkerült két elektromos gitár erősítővel, hangfalakkal, dob és még egy sima gitár.

Olyan hangerővel csaptak bele a bulizásba, hogy gondoltuk maximum egy óra és kivonul a rendőrség, a bulinak meg vége. De itt nem így működik, a kutyát nem zavarta, sőt mint kiderült amikor bementem a házba, a szülők otthon voltak és nézték a tévét, vagy legalább is imitálták, mert hallani nem lehetett. Amúgy érdekes volt odabent, láttam úgy tíz féle madarat nagy kalitkákban, amik a plafonon lógtak és nem mellesleg volt egy saját templomuk, Balinéz stílusban. Lombokon sok embernek Baliról származó felmenői vannak, mint ahogy vendéglátónknak Kedak-nak is. Közeledett az éjfél, itt az a szokás hogy akkor köszöntik fel az ünnepeltet. Volt szülinapi ének, ami nem volt ismeretlen, Édesapámnak a Senggigi szörf brigád által énekelt köszöntő jóvoltából, még karácsonyról. Odaadtuk a whiskey-t, aminek akkora sikere volt, hogy három perc alatt elfogyott. Ment a zenélés, fogyott a pálmabor, nagyon jó volt a hangulat és kaptuk a szokásos szeretet flesst. Örültünk, hogy ott lehettünk, de ők mégjobban örültek hogy ott voltunk. Ki is világosodott, amikor Kedak anyukája megjelent a teraszon és elindult dolgozni. A vendéglátónk úgy érezte kereknek a sztorit, ha reggelit is kapunk, így az ultra csípős rizses, csirkés kaja után engedett csak el. Eca-nál aludtunk, hogy ne keljen motorozni. Délután fáradtan, de újra élményekkel feltankolva értünk haza..

Szöveg: "Indani"   Fotók: "Indori" és "Indani"

  A következő nagyobb élmény a szilveszteri bulink helyszínéül szolgáló szigetre utazás volt. Gili (sziget) Trawangan. Nehéz szavakkal leírni, ez tényleg a paradicsom! Két nappal újév elött indultunk. Egy óra motorozás után Lombok északi kis kikötőjében voltunk Bangsal-ban.

 Itt a motoroknak és autóknak vannak parkolók, ahol napokra ott lehet hagyni a járművet, hogy hajóra lehessen szállni. Hajókból nagy a választék, vannak privát és elég drága, gyorsabb kevésbé drága és lassú olcsó hajók. A káoszban, ami uralkodott a kikötőben véletlenűl a közepes árú hajóra vettünk jegyet, ami kettőnknek kicsit több mint háromezer forint volt. Elsőre azt hittük, hogy csak a szilveszter miatt mentek fel az árak tavaszhoz képest, de amikor tereltek a hajóhoz jöttünk rá, hogy ezt benéztük. Vissza hatszázért jöttünk ketten :) A hajóút kb. húsz perc, a három szigetet Air-t, Meno-t és Trawangant látni Lombokról és út közben végig.
Pechünkre a mi hajónk nem csak drága volt, de mindhárom szigeten megállt, így egy óra volt az út. A lényeg hogy odaértünk és ugyanaz az érzés fogadott, mint legutóbb. Gyönyörű hely, fehér homok, kékes-zöld víz, mint egy katalógusban.

Minden környezetszennyező motorú jármű ki van tiltva. Az első helyen béreltünk két biciklit, emlett még lovaskocsi és elektromos motor van. A szállásunk felé megálltunk egy partmenti helyen enni-inni és gyönyörködni a látványba, amivel nem lehet betelni.

A sziget egyébként nagyjából két margitsziget méretű, egy óra alatt kényelmesen körbe biciklizhető.

Keleti partjáról Meno-t, Air-t és Lombokot, Nyugati partjáról Bali-t, Északi partjáról a nagy messzeséget, Déli partjáról pedig Bali-Lombok-messziség kombót látni olyan naplementével megspékelve este 6 körül, hogy beleég az ember retinájába.

  Miután idonéz tempóba megkaptuk az élelmet, elindultunk a sivatagi forróságban biciklivel a sziget közepe felé a dzsungelbe földutakon, hátamon egy tíz kilós hátizsákkal. A sziget Nyugati fele jól kiépített, sok bolttal, menő étteremmel és szállodával, ez a centrum. A többi partmenti részen is épülnek a helyek sőt, olyan szállodákba lehet botlani, hogy csak pislog az ember az elképesztő luxus láttán. A sziget közepe viszont az itt dolgozó helyiek és az olcsóbb szállást keresők birodalma, egyébként itt is megbújik egy két komoly kontrasztot képező hotel. De nagyrészt földúton megközelíthető, szépnek nem mondható építmények a dolgozóknak és a háztáji állatoknak ad otthont, mindez a pálmafák között.

A mi szállásunk is inkább a kontrasztot képzők közé tartozott, bár tényleg nem volt magasan a léc erre felé. De pofás volt, kis medencével és persze kedves személyzettel.

Lepakoltunk és mentünk is vissza a tengerhez. Este terv szerint belevetettük magunkat a forgatagba. Sok jó adotsága mellett Trawangan a minden napi buliajiról híres. Nem egy kimondottan családosoknak kitalált hely, bár a centrumot leszámítva csendes, még! Tehát a centrum, egy állandó szigetfesztivál klubbokkal és sok részeg külföldivel. Az árak úgy a Lomboki két-három szorosa, de azért lehet találni elfogadhatót. A zenei válaaszték is széles spektrumon mozog, de így legalább mindenki talál magának megfelelőt. Mi a parton sörözést választottuk, a legszimpatikusabb zenét játszó hely tövében. Másnap a sziget körbe biciklizése volt a terv, amit hívhatnánk tátott szájjal vigyorogva gurulásnak is.

Nem veszélytelen úgy biciklizni, hogy az ember nem az utat nézi hanem a látványra csorgatja a nyálát, főleg hogy mindenki ezt csinálj és ezt fokozván pár percenként elszáguld egy póni huzta kocsi, ami nem fékez senki kedvéért. Egészen elképesztő, itt aztán átértékeli az ember, hogy mik is a fontos dolgok az életben. Legalábbis szerintünk ezt alanyi jogon mindenkinek egyszer az életben látnia kellene! A helyiek folyamatos mosolygásában biztos, hogy van szerepe ennek és a jelentős arányú napsütötte órák számának, mind amellett hogy egyszerűen kedvesek és élvezik az életet. Nehéz szavakkal kifejezni, ezért megpróbáljuk fotókkal..

Persze itt is van szörfözésre alkalmas partszakasz, de ritka a jó hullám azt mondják és most sem volt sajnos. Üldögéltünk egy "vintage beach" nevű helyen, ami természetesen, ha nincs jól megcsinálva és bunkó a személyzet is bomba lett volna az adottságai miatt, ami körülvette. De szuperül volt kitalálva és a megszokott, már-már zavarbaejtően barátságos srácok működtették. A pult mögött állva magam választottam ki a megfelelő hőmérsékletű sört, amit akár függőágyban is fogyaszthattam volna.

Ezek után tovább áltunk, a sziget Északi részét vettük célba, ami "Turtle beach" névre hallgat.

Ez a sokadik vonzerő, ami pedig a búvárokat csábítja ide. Annak sem kell szomorkodnia aki nem tud búvárkodni, mi sem tudunk. Snorkeling!, azaz szemüveg, pipa és a derékig érő víz olyan élményt tartogat, hogy néha azt hittük egy akváriumba csöppentünk. Volt szerencsénk látni egy méretes teknőst, aki három méterre a parttól úszkált, békésen eszegette az aljnövényzetet és baromira nem zavartatta magát, hogy fél méterről nézzük.

Ezen felül mindenféle formájú, színű és nagyságú hal úszkál szép számmal a nem túl mély vízben. És még nem is említettük a zöld, kék, piros, lila...színű korallokat, amiből néhány ha jól tudom csak itt látható. Este kis forgatag és harmadnap jött az újévi buli.. 

  Délután befutottak Eca-ék is és jópáran vártuk az éjfélt, csak helyi arcok társaságában. Bementünk a centrumba, ahol az elöző napoknál is több ember és nagyobb káosz volt, ami nem volt meglepő. Kiültünk a tengerpartra, ahol szintén nagy tömeg volt, alig tudtunk leülni. Ahogy közeledett az éjfél benyomultunk a Sama-Sama (indonézül: szívesen) nevű hely elé, állóhelyből sem volt már sok. Majd jött az idő és mint várható volt, hatalmas ünneplés, tűzijáték és ölelgetés vette kezdetét. Vagy fél percig egy hetven év körüli indonéz bácsi ölelgetett, akit elötte lenyűgözött, hogy mondtam pár szót az ő nyelvén :) Nem is emlékszem már pontosan, de több helyen is megfordultunk, persze mindenhol ittunk egyet és hajnalban visszatértünk a már többször bevállt tengerparton üldögéléshez. Megvártuk a napfelkeltét, amire a szép jelző kevés, nem is létezik szó rá, ezért nem is erőlködnék, persze egy kép nem adja vissza ennek a folyamat látványának az élményét..

Majd vissza vánszorogtunk a szállásunkra, miután a parton Eca-ék megreggeliztettek minket. Elmondhatatlanul csípős rizses, csirkés kaját sikerült szerezniük, amitől nem tudtuk sírjunk vagy nevessünk, mindenesetre taknyunk-nyálunk egybefolyt. Elég különleges élmény volt rövidnadrágban és papucsban szilveszterezni, a tengerparton, melegben. Jól éreztük magunkat, persze a tökéletes bulihoz a barátaink hiányoztak!
A következő a naplemente, ami említésre méltó volt aznap. Az viszont adta rendesen a felkeltéhez hasonlóan.

  Másnap délelött neki is indultunk most már az olcsó hajóval. Azt a tanácsot kaptuk, hogy minél hamarabb kezdjük meg a kis "lélekvesztő ladikkal" az utat, mert délelött nyugodtabb a tenger és kevésbé borulnak fel. Kiemeltek a hozzáértők még egy fontos részletet, mégpedig hogy az elejébe vagy a végébe üljünk, mert onnan könnyebb ugrani ha kell. Így is tettünk.

Tényleg billegtünk rendesen a húsz perces úton, de ugrani nem kellett. Miután kikötöttünk felkaptuk a motort, ami épségben várt minket bukósisakostúl. Eléggé lógott a lába az esőnek de megúsztuk és egy körül már vissza is értünk a házba, amit szinte már tényleg otthonunknak érzünk köszönhetően valószínüleg annak, hogy annyi jó és felejthetetlen élményt, szeretetet és barátságot kaptunk az elmúlt nem egész egy hónap alatt, amennyire álmunkban sem gondoltunk. Olyan mintha hónapok óta itt lennénk..

Szöveg: "Indani"  Fotók: "Indori" és "Indani"

  Újabb kalandra vállalkoztunk és szörfözni indultunk. Eca magához képest korán befutott és terv szerint mentünk egy kezdőknek való szörfös helyre. Ezt úgy kell érteni, hogy nem korallos a part hanem homokos. Így a szerencsétlen, aki még nincs a helyzet magaslatán szörfügyileg, nem veri be a fejét-kezét-lábát a sziklákba és korallokba.

Érdekes helyre érkeztünk Mataram mellé egy csatorna és a tenger találkozásához, ahol halászok és mindenféle forma csövezett. Ide se fogunk ketten járni idegenvezető nélkül gondoltuk és Eca sem javasolta.

Kezdés képpen át kellett kelni a csatornán minden cuccal, a víz épphogy csak nem lepett el minket. Utána láttuk, hogy tényleg homokos a part, viszont közelednek a fekete viharfelhők. Nem gond, csak a hullámok nem tüntek éppen kezdő jellegűnek. 2-3 méter közöttiek lehettek, de nem ez volt a fő gond mint tanítónktól megtudtuk. Sokkal inkább az, hogy sűrün egymás után jöttek és nagyon hamar lecsaptak, nem volt szép cső jellege. Dóri jó érzékkel ki is csekkolt az elején, hogy inkább fotóz-videóz minket. Én gondoltam mit nekem egy kis viharos szörfözés (ez volt a harmadik alkalom, hogy próbálkoztam), részemről mehet. Neki is indultunk.
Eca mondta mit és hogyan csináljak, volt egy mikro tapasztalatom, egész élvezetes volt az első negyed óra. Muszáj volt kijönnöm, nem bírtam tovább energiával, pedig hónapok óta edzettem rá, de mint kiderült "erre még gyúrnom kell". A parton ment az elméleti oktatás. Majd minden erőmet összeszedve, rávettem magam még egy próbálkozásra. Bár a hullámok mérete, gyakorisága és formája nem lett jobb.

Talán a harmadik vagy a negyedik hullámra próbáltam ráevezni, amikor sikerült olyan pozicióba kerülnöm a hullámhoz képest, hogy az pont telibe, hátba kapott. Ez késöbb jól kielemezhető volt, Dóri felvételének köszönhetően. Szóval elkapott, forgatott a víz alatt nem tudom mennyi ideig. Pár másodperc lehetett az egész, de sokkal hosszabbnak tünt odalent. Amikor végre fel tudtam jönni és levegőért kapkodtam, jött is a következő, még pár másodperc víz alatt. Ekkor már egész közel voltam a parthoz és láttam Eca-t, ahogy szakad a röhögéstől, pedig nem volt rá oka, mert a szörfjét sikerült ketté törnöm. De mint mondta, egyrészt már sok szörföt eltört és ez nem rázta meg különösebben, másrészt olyan fejjel kászálódtam ki a partra, ami minden pénzt megért és nem felejti el soha. Úgyhogy egy épp és egy kettétört szörffel a hónunk alatt elindultunk vissza a motorokhoz akkor már viharban.

A parton üldögélő embereknek úgy tünhetett, mintha egy "pro" sétálgatna a legújabb trófeájával. Pedig elég rossz volt, főleg azért, mert kölcsön kapott deszkát törtem el. Ráadásul az első próbálkozás fél éve, érdekes újra kezdés. Remélem a folytatás jobb lesz..
  A szörf törés estéjén újabb buli lehetősége körvonalazódott. Péntek is volt, meg teli hold is, ez a két tény adta az alapot. A "warung"-ba voltunk hivatalosak, Andy-ékhez. A pontos neve: "warung7". Az este felejthetetlenűl kezdődött, ugyanis Édesapámnak aznap volt a születésnapja és pár perccel az érkezésünk után ez ki is derült. Az ott lévő nagyjából tíz ember kitalálta, hogy csináljunk egy videot amit elküldök Apunak. Pik-pak megtanulták magyarul, hogy "Pista Boldog Születésnapot" és elsőre nagyon jó felvétel lett. Még megspékelték egy indonéz dallal, amit ilyen alkalmakon szoktak énekelni, hosszú életet kivánnak vele. El is küldtük és mondanom sem kell, sikere volt otthon :)
Ezután kezdetét vette a buli, az élő zenét az ott lévők szolgáltatták, közben a warung közepén álló tüzrakó helyen sültek a halak.

Előkerültek gitárok, vízes kannák dobnak, fél literes palack rízzsel töltve aláfestésnek és persze mindenki énekelt. Itt mintha mindenki zenészek leszármazotja lenne, a jó ritmusérzék és a közepesnél jobb énekhang adott. Órákig ment a zenélés és az iszogatás, majd felkerekedtünk a "fulmoon party"-ba. Egy nagy, medencés szálloda kertjében találtuk magunkat, ahol a kamaszkorunk slágerei mentek és a közönség láthatóan nagyon élvezte. A szörfös brigád és mi sem éreztük hosszútávon ezt annyira és átmentünk Senggigi "méltán híres", Marina nevű szórakozóhelyére. Ez se a mi világunk, de a többiek szeretik és nem ért minket váratlanul, tavasszal voltunk itt töbször is. Ez egy elég nagy hely és nagyrészt a helyiek járnak ide, turista csak elvétve téved be és hamar ki is fordul. Pedig annyira azért nem rossz, csak kicsit furcsa. Egyrészt váltják egymást az élő produkciók (most futó slágereket indonézül énekelnek) és a felvételről zenélő, de nagy átéléssel élőnek előadott lemezlovasok. A közönség odáig van mindkettőért. Mindentől függetlenül jót buliztunk és amúgy sem árulnánk el, hogy magunkban finoman szólva megmosolyogjuk ami itt folyik. Arról nem is beszélve, hogy sokat leszünk még itt, így nem árt megszoknuk. Hajnali ki tudja mikor keveredtünk haza és várt minket a következő buli.
Aznap fáradtan keltünk és evésen-alváson kívűl nem sok mindent terveztünk. Délután Eca hívott minket egy megemlékezésre amit annak a srácnak a tiszteletére tartottak, akié a szörfös kocsma volt, de betegsége következtében már sajnos nincs velük. Aznap lett volna a születésnapja. Több szigetről érkeztek rokonok és barátok, majd együtt kimentek arra helyre ahol legtöbbet szörfözött Senggigin és virágokat úsztattak. Szép gesztus és nem csak annak köszönhető, hogy a "warung"-ot nekik adta, ez errefelé így szokás. Ahogy illik utána bulit tartottak, mi csak ebbe csöppentünk bele, bár sok erőnk már nem volt hozzá. Jó hogy nem hagytuk ki, mert hatalmas összejövetel volt és az apropó ellenére remek volt a hangulat. Legalább ötven ember gyűlt össze, egész sok itt élő külföldivel együtt. Természetesen magyar is volt közöttük, tényleg igaz, hogy magyarok mindenhol vannak :) Az elmaradhatatlan élő zene újra beindult. És kezdtük úgy érezni, hogy befogadtak, ami azzon felül hogy jó érzéssel töltött el minket, még számos pozitívummal jár majd a jövőben. Ez pár nap múlva ki is derült és ezért is Eca-nak lehetünk hálásak. A fáradtságunk felülkerekedett rajtunk és haza indultunk, de ahogy másnap hallottuk hajnalig tartó mulatság volt..
  Kipihenve a napokig tartó bulizást, minden bátorságomat összeszedve nekivágtunk Senggigi szörf spotját felfedezni, hónunk alatt az egyben maradt szörffel. A bátorságra két dolog miatt is szükség volt. Egyrészt egy korallos-sziklás helyre készültünk, három méteres hullámok közé, másrészt azt hallottuk, hogy nem szoktak repdesni az örömtől a helyiek ha külföldi arcok "zavarják" a vízeiket. A két hely közül a kevésbé veszélyeset vettük célba.

A veszélyesebb a "Rockpoint" névre hallgat és szerintem azt még egy kicsit inkább elkerülöm. Amúgy sincs mindig jó hullám ott, illetve nagyon ritkán, egy hónapban egyszer, ha a hold, az apály-dagály, az időjárás, szél, évszak és Allah is úgy akarja.. Szóval nem lesz nehéz nem ott összetörni magam.

Volt egyébként abban a szerencsében részünk, hogy láthattunk szörfözni helyieket és bár nagy élmény volt látni a ritka pillanatot, tényleg nem kezdőknek, de talán nem is haladóknak való. Nem elég hogy hatalmasak a hullámok, a víz sekély és számtalan szikla várja az ott játszókat. Azért írom, hogy játszókat, mert itt mindenki "playing surf", azaz játsza a szörföt. Lehet hogy ez csak nekünk új, de itt hallottuk ezt először. De vissza a saját világunkba..
  Eca aznap nem ért rá, ezért úgy döntöttünk, hogy Andy-nél kezdünk a warung-ba, mert őt ismertük a legjobban a környékről. Előzőleg Eca megnyugtatott minket, hogy az hogy nem látnak szívesen nem igaz és ezekről a vendégszerető emberekről nehezen is tudtuk ezt elképzelni, de jobban éreztük volna magunkat ha Andy-vel érkeznénk. Ő akkor kelt és mondta, hogy menjünk nyugodtan majd jön ő is.

Mikor kiértünk megláttunk egy srácot, akit a megemlékező bulin ismertünk meg és szimpatikus volt. Most is mosolyogva fogadott minket és a szárnyai alá vett. Mire feleszméltem már mentünk is be a sziklákon és korallokon keresztül a hatalmas hullámok felé. Két célom volt, amolyan megfigyelőként nem zavarni őket a szörfözésben és túlélni. Ez össze is jött. Egy hullám csapott csak arcon és vitt másodpercekig magatehetetlenűl, de a deszka is egyben maradt és én is. Elképesztő élmény volt testközelből látni olyanokat, akik jól szörföznek hatalmas hullámokon, némely hullám négy méteres is volt a többiek szerint. Egy órát töltöttem bent és közben többször lelkesítettek a helyiek, hogy ott az én hullámom, mennjek rá. Az újdonsült haver folyamatosan figyelt, hogy minden oké e velem. Ez elég jól esett és ekkor éreztem azt amit két napja már a buliban is, itt tényleg az emberek nagy része barátságos és befogadó ha te is az vagy :) Két kisebb hullámmal sikerült is kicsusszanjak. Felemelő érzés volt!
  Egyik délután megjelent Aby a kapunk elött és invitált minket egy focimecsre. Nem vagyunk nagy focimecsre járók, de sejtettük, hogy ez nem lesz szokványos és láss csodát egész hasonló volt mint otthon.

Persze voltak vicces részletek, mint hogy a pályán pálmafákat kerülgettek mezitláb és a hangszóróból üvöltő speaker miatt, inkább egy lóversenyen éreztük magunkat.
A hangulat nagyon jó volt egyébként, szurkoltak szívvel-lélekkel és mivel nem egy tipikus turista program, tetszett a helyieknek hogy mi is velük drukkolunk a "Lucky Soup" nevű csapatuknak.

Sajnos vesztettek, de nekünk nagy élmény volt így is..

Szöveg: "Indani". Fotók: "Indori és Indani"

  Újabb kalandunk Mataram, a főváros négy napos felfedezése is izgalmasan kezdődött, miután sikerült beköltöznünk az újdonsült kis bérelt házunkba. Ez mindössze annyit takart, hogy leraktuk a két nagy hátizsákunkat, kipakoltunk belőlük és négy napi cuccal nekiindultunk. Iránytaxival mentünk Senggigiről, ami egy kis furgonból átalakított furcsa jármű, amit bárhol leinthet az ember és elférnek úgy tízen rajta. Gondolom a tervezői megmosolyognák, ha látnák, de ez nem számít és egyébként ez a legolcsóbb tömegközlekedési forma errefelé.

Boldogan száltunk ki Mataram közepén, de egy perc alatt rájöttünk, hogy a várva várt "homestay" nem itt van. Egy rendőrnek látszó ember, két kilométerre saccolta a szállást. Miközben megkaptuk ezt az infót, mellénk gurult egy motor, egy ismerős arc ült rajta, Imam. Az első utunkon, tavasszal, egy buliban ismertük meg, annak a haverunknak az egyik legjobbb barátja, akinek a meghívására kaptuk meg a fél éves vízumot, akit pedig Eca-nak hívnak (ejtsd: Etya, róla még sokat fogunk írni). Erre mondják, hogy véletlenek nincsenek. Imam mondta, hogy maradjunk ahol vagyunk, majd ő segít és elviharzott. Öt perc sem telt bele és jött egy srác, aki a nevünkön szólított, kiderült, ő a "homestay" tulaja és két körben el vitt minket a cél állomásra.

  Mataram egyébként nem egy túl izgalmas hely, cserébe iszonyatosan zsúfolt. Az utakon hatalmas tömeg hömpölyög a nap minden szakában. Főleg motorok, amivel bármit és bárkit visznek, persze van egy fizikai határ ami például a szállítható személyek esetében 5 azaz öt!, de autóból sem szenvednek hiányt. Gyakoroltuk az "erősebb kutya baszik" és a mennyi motor és autó fér el maximum két sávban elvét az utakon. Mindemelett, persze itt is meleg van, csak nincs strand, de van sok beton, így lentről is jön a meleg.

Viszont mindent lehet kapni (majdnem mindent), úgyhogy a napjaink, túlnyomó részt, az új otthonunkba szükséges dolgok beszerzéséről szóltak.

Illetve Eca megszervezte, hogy a szomszédja odadja nekünk a motorját. Megnéztünk egy templomot és mászkáltunk a szük kis utcákban.

  Próbáltunk még banki ügyeket is intézni, ami úgy, hogy nem indonéz az ember, de legalábbis nincs "business" vízuma, nem egyszerű. Annyit szerettünk volna, hogy kivegyünk a számlánkról a ház bérleti díjárra, amit fél évre vettünk ki és egybe kellett kifizetni (otthon két hónapra tudtunk volna ennyi pénzért egy ilyen házat kivenni). Ez az összeg errefelé elég soknak számít, egy átlag helybéli több mint fél évi keresete, így vannak a bankautomaták is kalibrálva. Tíz tranzakcióból tudtuk volna megoldani, ami nem túl gazdaságos, a pénzfelvételi díjak miatt. Amikor először kimondtuk az összeget, nem nagyon értették, de sikerült elmagyarázni mire kell és úgy tűnik, az is elég tud lenni, ha rámenősek vagyunk, illetve hasznos. Miután három napja jártunk ugyanannak az ügyintézőnek a nyakára, csak összejött és innentől kezdve várnak minket sok szeretettel :) Találkoztunk még Imam-al, a "megmentőnkkel", akinek mosodái vannak. Az egyikben beszélgettünk, kávéztunk egy délutánon és estén keresztül. Majd visszatértünk a kis városkánkba, Senggigire, nagy várakozásokkal, hogy milyen is lesz ott élni.. Tényleg nagy reményeket fűztünk, mind a ház, mind a környéket illetően és azt mondhatom, hogy bejött. Szuper a kis ház, ugyan a konyha félig nyitott, tehát beesik az eső a mosogatóhoz, de van egy hangulatos étkezőnk és egy kis kertünk, sőt még vendég szobánk is, jobb mint otthon volt. A környék csendes, a szomszédok főleg, hozzánk hasonlóan külföldiek és minden van, amire szükségünk lehet. Nem mellesleg a sziget központjában vagyunk, olyan értelemben, hogy itt koncentrálódnak a nagyobb éttermek, szórakozóhelyek és nagyon jó szörfös helyek vannak, mint késöbb kiderült, egy komoly szörfös közösség is van, aminek úgy tünik, talán részesei lehetünk Eca révén, de erről majd késöbb. Szóval a következő napok a ház belakásával teltek és vártuk a karácsonyt. Bár azt hozzá kell tenni, hogy itt nem jön át az érzés, amit annyira nem is bántunk. Már legalábbis az őrület nem hiányzott, ami a karácsonyt megelöző hetekre jellemző Európában. Még Kuala Lumpurban láttunk fenyőfát és mikulást, de azok se voltak igaziak.

  Nagy vágyunk volt, hogy a helyi piacon szerezzük be az alapanyagokat és a saját konyhánkban főzőcskézzünk. A piac hasonló felfogásban működik mint otthon, lehet kapni csirkét, paradicsomot, paprikát és banánt, de nagyjából itt véget is érnek az ismerős árucikkek. Természetesen a halat meg a rákot felismertük, persze itt mindezeket frissen (szó szerint, még mozog) kapja az ember, de hogy milyen fajta is az a hal azt nem könnyű kideríteni. A kultúr sokk itt aztán megtalálható minden mennyiségben.

Turista itt se sok fordul elő, így amolyan látványosságként törtünk előre a sok számunkra teljesen ismeretlen növény és "talán" állat között. A piac egy-két részén furcsa szagok terjengtek, ez itt ilyen. A szagoktól eltekintve az áru mindenhol szép és friss volt, nem mellesleg helyi ismerős ajánlotta és rengeteg helyi is vásárolt.

Az eddig magunkra szedett nyelvtudást itt tudtuk igazán kamatoztatni, két emberrel találkoztunk aki minimálisan beszélt angolul. Viszont, amint megszólaltunk indonézűl, még ha csak pár szót is ismételgetve, az amúgy is kedves emberek még kedvesebbek lettek. Az árak töredékei az otthoninak és mi még turista árakat kaptunk. Nagy élmény volt ez is és rendszeres látogatói leszünk az biztos. Egyik este meglátogatott minket Imam és a testvére, akiről kiderült hogy katona és kobrákat fog meg puszta kézzel. Ez úgy került szóba, hogy mielött jöttek, volt egy váratlan vendégünk, Toke-nak hívják itt ( nagyobbacska gyík, megnő akár két kilósra is!) és nem nagyon tudtuk mit is kell csinálni vele. Ezen jókat mosolyogtak és mondták, csak szóljunk ha visszajön, majd elintézik. Megkináltuk őket jó kis hazai pálinkával és beszélgettünk hajnalig, az élet nagy dolgairól.

  Másnap végre befutott az üzenet, amit két hete vártunk, visszatért Lombokra Eca, ugyanis egy szomszédos szigeten dolgozott. Nagyon örültünk, hogy a tavasz óta várt találkozó összejön..
December 24. Szent este, Eca este 8-ra igérte magát, ide is ért 11-re, ilyen az indonéz időszámítás. Imam-al jöttek, az ő motorjával, mert Eca-é nálunk volt és van azóta is, ugyanis nem engedi, hogy béreljünk. Ugyebár az indonéz segítőkészség! Annyit sikerült legalább kiharcolnunk, hogy a törlesztő részletét kifizessük. Viszont így folyamatosan várni kell, hogy motort tudjon szerezni, amit mindig megold, de ez akkor is furcsa számunkra. Persze jól esik, mint ahogy az is, hogy mindkét szörfjét kölcsön adta, amihez szintén ragaszkodott.
Szóval végre találkoztunk! Nagyon örült, ahogyan mi is és átadtuk a Magyarországról hozott ajándékokat, amiknek nagy sikere volt. Előkerültek a pálinkák és nem is maradt sok hajnali 5-re, amikor eltettük magunkat aznapra :)
Másnap, illetve aznap kicsit fáradtan, de megint átjött Eca és átvitt minket egy Senggigin lévő kis helyre. Ez a környékbeli szörfösök találka helye, egy kocsma szerű, kis étterem. Mindenhol szörfök lógnak, a közepén egy tűzrakóhely, melette bárpult, kis asztalok és székek motorgumiból, elég hangulatos hely.

Pár srác volt csak, rajtunk kívűl, köztük egy elég feltünő jelenség, tipikus szörfös pofa, hosszú göndör hajjal. Ő volt Andy. Nem egyszerű figura, jó angol nyelvtudással, és olyan habitussal megáldva, hogy órákig csak tátott szájjal hallgattuk és néztük a gesztikulálásokat. Szakadtunk a röhögéstől, amolyan "stand up comedy" volt az egész.

Nagyon jó kis este volt. Megtudtuk, hogy a hely tulajdonosa pár éve meghalt, betegségben (REST IN PEACE!!) és nekik, mármint az összes helyi szörfösnek ajándékozta a helyet. Ilyen is csak itt fordulhat elő! Aznap is "korán" lefeküdtünk aludni..

Szöveg: "Indani"    Fotók: "Indóri" és "Indani"

  Megismerkedtünk egy kedves sráccal (Aby) a szálásunkon, elvileg medence takarító volt, egyszer nem láttuk a medence környékén:)

  Viszont minden mást lelkesen intézett, többek között a motort is. Amikor elárultuk neki, a harmadik nap reggelén, hogy mennyi időre jöttünk, beindult és délutánra már le is szervezte az első "nagy megtekintést":). Másnap még két ház, egy nagyon szimpatikus részén a városnak. Amolyan kertváros, néhol olyan villákkal, hogy csak pislogtunk. Amiket megnéztünk jók voltak, csak nekünk feleslegesen nagyok és "drágák". Elkezdtünk körbenézni mi magunk a környéken és találtunk is egy kis házon egy "rent" feliratot és egy telefonszámot. Mire felírtuk, odaszaladt egy holland fickó (Bob), nagyon kedvesen mondta, hogy mindjárt szól a tulajnak, aki itt lakik pár házzal arréb (Bruno). Megnéztük, bele szerettünk, az ára is jó volt és következő nap tenyérbe csaptunk! Öt nap és kivettünk egy házat, hihetetlen.

  Még aznap bemotoroztunk Bruno-val Mataramba, hűtőt venni és mutatott egy nagy áruházat, ahol olcsón lehet venni háztartási felszereléseket. Persze mindezt szakadó esőben, de már meg se kottyant, csak röhögtünk azon mennyire szarrá áztunk. Nem volt könnyű követni vezetőnket, a motorján a féklámpa folyamatosan villogott, indexet se nagyon használt. Például az egyik pillanatban megálltunk egy előre nem egyeztetett helyen, amit mi majdnem elvétettünk, mert se azt hogy fékez, se azt hogy megállni készül nem láttuk. De kárpótolt minket, hogy a megállás oka egy kis büfé volt, amilyenbe még nem ettünk és magunktól soha nem is próbáltuk volna ki. Ráadásul, mivel ismerte őket Bruno, a konyhába ehettünk és kicsit száradtunk is. Bár ez a pozitívum, a tovább indulás után egy percel már nem volt érezhető, mert újra egy medebcében ülve éreztük magunkat.

  Miután visszaértünk, leegyeztettük, hogy még három éjszakára van szállásunk, de utána is csak lepakolnánk azt a kevés cuccot, amink van, mert négy napra meg Mataramban van szállásunk és már nem tudjuk lemondani. Bruno örült is, mert pár dolgot még meg kellett csinálni a házon.
Közben Aby-vel megbeszéltük, hogy másnap elvisz minket egy dzsungel túrára.
  Délben kezdtük, a kb. másfél órás útat. Indulás előtt mondta, hogy utána szívesen megvendégelne minket a családja házában. Örültünk a meghívásnak, de álmunkban nem gondoltuk volna, hogy mibe csöppenünk.

Tehát bementünk a dzsungelbe, láttunk vízeséseket, sőt még be is álltunk az egyik alá. Nagy élmény volt.

  Mire visszaértünk a motorokhoz, elkezdett esni, konstatáltuk, hogy ma is megázunk, sebaj. Csak azzal nem számoltunk, hogy viszonylag magasan vagyunk, aminek az az eredménye, hogy a vízzel együtt a föld is megindul lefelé, például az általunk használni kívánt úton. Azért valahogy levergődtünk, ahol sikerült a néhol 30-40 centis kisebb "tavakon" is átverekedni magunkat és kb. fél óra után megérkeztünk Aby családjához.
Valahol Mantang közelében, egy kis faluban voltunk. Ahogy beálltunk az udvarra a motorral, már kezdett leesni, hogy a fejünkben elképzelt szituáció elég messze áll a valóságtól, Aby és családja finoman szólva sem él jó körülmények között, európai mércével kifejezetten szívszoritó volt. Egy saras kis ösvény vezetett Abyék házához, a kis telken osztozott 4-5 család, hasonló kis rozoga házakkal. Az igazi meglepetés csak ekkor következett, ugyanis kiderült, egy születésnapi buliba csöppentünk. Volt vagy 30 gyerek és 20 felnőtt. Az ünnepelt egy kisfiú volt, Aby egyik tesvérének (a 10 közül), a fia.

  Nem is tudom ki lepődött meg jobban, ők vagy mi. De elképesztően örültek nekünk és egyből száraz ruhát adtak. Kaptam egy szoknya szerű dolgot (sarun), mert mint kiderült egyébként két esküvő is lesz ma a faluban és a férfiak ilyenkor ezt hordják. Ezután leültettek minket egy kis szobába a földre és kaptunk enni.

  Errefelé, az átlag emberek leginkább rízshez tudnak hozzájutni és ehhez alkalmaszkodva, rengeteg különböző állagú és ízű ételt képesek létrehozni ebből az alapanyagból. Mire megettünk mindent, jött a torta az ünnepeltnek. Újabb helyi szokásra derült fény, a tortával össze kenik egymást, nem csak mi, de még a 86 éves családfő is kapott az arcára és nagyon élvezte mindenki.

  Tényleg szuper kis buli volt, de a legszembetünőbb a jókedven felül, az a szeretet volt, ami körbevette ezt a népes családot és amiből mi is kaptunk. Mint Aby-től megtudtuk, itt külföldi ember nemigen jár, így ez a nap mindeki számára különleges.

  A gyerekek lassan hazamentek, a zsúr kezdett véget érni, így indulhattunk az utca végére, várni az esküvői menetet. Az utcán sétálva, a helyi népviseletnek megfelelő kis szoknyámban, hamar népszerű lettem, illetve mivel ugyebár itt turista nem jár, mindketten nagy meglepetést okoztunk. Ami érdekes, hogy egy pillanatig nem éreztük, hogy ne lennénk biztonságban és nem csak a melletünk sétáló Aby miatt, hanem mert a legszigorúbb tekintetű ember is visszamosolygott és integetett, amint mi is így tettünk.

  Szóval folyamatos mosolygás és integetés közepette, megérkezett a násznép. A főúton jöttek több százan, a menet végén a zenészek, kis kocsin húzták a hatalmas hangfalat, amit egy agregátor működtetett. Olyan figurák voltak, olyan öltözékekben, amit leírni nehéz, ezért beszéljenek inkább a képek.

  A tömeg miután elhaladt, elindultunk hazafelé Aby vezetésével. Meg szerettük volna vendégelni egy kis warungba (büfébe), vacsorázni, de a kiszemelt hely zárva volt. Tanakodtunk mi legyen, mire mondta, hogy neki most már haza kéne mennie, mert várja a felesége és a kislánya. Ragaszkodott hozzá, hogy menjünk vele és így már megint ő vendégelt meg minket. Kezdtünk rájönni, hogy Lombokon ilyenek az emberek és ez késöbbi beszélgetéseink során be is igazolódott. Ez itt hitvallás, így boldogok ha segíthetnek, ha a másik ember is boldog. Még, ha szerény körülmények között is, de megvendégelnek és odaadják az utolsó falatot is. Lehet tőlük tanulni..

Szöveg: "Indani"  Fotók: "Indóri-Indani"

  Az első nap reggele elég korán kezdődött számunkra és a sziget lakosainak számára, csak ők számítottak rá. Végülis mi is tudtuk, hogy egy muszlim többségű országba jövünk, ahol számtalan mecset van, ahonnan hajnalban énekel a müezzin és ezt még négyszer megismétli napközben. Csak azt nem láttuk este, amikor odaértünk a szállásunkra, hogy pár méterre van a bungalonktól egy mecset.
Szóval beindult az ének, ami olyan volt, mintha az ágy végében ült volna. Így nem felébred, hanem felriad az ember. És ijedtemben gondoltam elmegyek vécére, de úgy megzavart ez az egész, meg a hely is új volt, hogy kimentem a bejárati ajtón:)

  Kicsit még imitáltuk az alvást, aztán mentünk reggelizni. Más az elképzelés Ázsiában a reggeliről, szeretnek egyből az ebéden is túl lenni, vagy csak sokkal korábban kelnek, esetleg egyszerűen csak más az izlésük, de sült zöldséges rízs (Nasi goreng, amúgy nagyon finom) mindig van. Persze próbálnak mindenkinek a kedvére tenni, de más mint mondjuk Európában.
Ezután mentünk is motort bérelni a recepcióra, miután kialkudtuk a mindenki számára megfelelő árat, már csak egy óra volt, hogy visszaérjenek a már kifizetett motorral olajcseréről, mint már írtam, nem kapkodósak. Mire sikerült elindulnunk a tengerpart felé, már látszott, hogy hamarosan könnyen izelítőt kaphatunk a monszunból.
Azért tengerpartot és nem óceánt írok, mert mi a sziget nyugati partján, Senggigi városkába vagyunk, szemben Bali szigettel, a Bali tenger partján. Ez a leginkább turista orientált és már viszonylag kiépített része a szigetnek, közel Mataramhoz, a fővároshoz. A másik ilyen, a sziget déli részén lévő Kuta beach, neve megegyezik Bali déli partjával. A hasonlóság a kettőben, a nevükön túl, hogy az indiai óceán mossa a partjukat és népszerű szörfös spot, hatalmas hullámokkal.
  De vissza Senggigire. Csak leértünk a partra és kisétáltunk egy szintén jó szörfös helyre, bár itt inkább csak a helyi menők nyomják, mert tele van korallal és elég veszélyes. Csak pár szörfös kis srác volt, viszont volt egy csomó halász, akik csali halara horgásztak az éjszakai melóhoz. Mindezt úgy, hogy derékig, némelyikük nyakig állt a vízben, ruhában, volt akin motoros bukósisak is volt:)
A parton állt még rajtunk kívűl egy külföldi srác, melette pár elég komolynak tünő horgászbottal. Elkezdztünk beszélgetni és kiderült, hogy svájci, gyerekkorában sokat volt itt és mostanában errefelé kalandozik. Kérdeztük mire vadászik ezzel a durva felszereléssel, mire mondta, hogy cápára. Láthatta rajtunk, hogy meglepődtünk, ezért hozzátette, hogy ezek barátságos cápák, nem kell tőlük félni. Ha jól emlékszem Gyümölcs és Koral cápákat említett. Hm, tavasszal ez nem volt meg. Azt tudtuk, hogy vannak errefelé cápák és nem a veszélyes fajtából, de ez akkor sem megnyugtató.

  De már túl is kellett hogy lépjünk ezen, mert elkezdett csöpögni az eső és úgy egy perc után átváltott felhőszakadásba. Értelmet nyert a "mintha dézsából öntenék", persze otthon is volt már részünk hasonlóban, de ez tényleg nem viccelt. Egy óra után meguntuk a parton lévő luxus szálloda őrbodéjában való üldögélést, ahova behúzódtunk és úgy döntöttünk, hogy ehhez amúgy is hozzá kell szoknunk, indulás vissza a motorhoz. Ott is vártunk vagy fél órát, de nem csillapodott. Oké, fel a motorra és vissza a szállásra. Mondanom se kell, hogy néztünk ki, mint aki ruhába ment be a vízbe. Aznap ennek a feldolgozásával telt és vártuk az újabb napok kalandjait és a jó időt. Szerencsére még sötétedés elött elállt az eső és kicsit felszakadozott a felhőzet, így láttunk a naplementéből egy kicsit. 

A következő egy-két nap jobb idő volt, így strandolni is tudtunk, olyan gyönyörű partszakaszokon ahol rajtunk kívül nem nagyon volt senki. Ami méginkább fokozta a tökéletesség érzetét.

  Menetrend szerint délután megjött az eső, így kezdtünk megbarátkozni ezzel és egyre jobban ment az esőben motorozás. Úgy terveztük, hogy az első hónapot a sziget felfedezésével és az utazás előkészületeinek kipihenésével töltjük, aztán kibérlünk egy kis házat vagy lakást a legszimpatikusabb helyen. Ebből az lett, hogy a harmadik napon már Senggigin házat néztünk..

  Először is üdvözlünk mindenkit, aki követni fog minket, vagy esetleg csak belenéz a blogunkba! A többes szám annak köszönhető, hogy ketten írjuk a blogot Indóri és Indani. Szeretnénk bemutatni a mi szemünkön keresztűl Indonézia szigetvilágát, azon belül is Lombokot és környékét. Reményeink szerint sok környező szigetet bejárunk a tervezett 180 napban és a sztorikon át, amik napjainkat színesítik, megismerhetitek az országot, az itt élőket és az itteni életet. Jó mulatást mindenkinek...

  28 órás erőssen megviselő utazás után, Istanbul és Kuala Lumpur érintésével meg is érkeztünk Lombok szigetére, ami végülis egyáltalán nem meglepő, ha az ember 14,5 ezer km megtételére vállalkozik, egy lendületből. A Bali mellett elhelyezkedő "szigetecske" lakosainak száma hivatalosan 3,2 millió, bár a helyiek szerint, inkább 4-5 millió között van. A mérete 4,7 ezer km2, ebből elég kevés a lakott terület, köszönhetően a Rinjani nevű vulkánnak, ami jelentős területet foglal el, illetve az egész sziget elég sziklás-hegyes, így nem könnyű épitkezni. Ennek köszönhetően a "sok jó ember kis helyen is elfér" elve érvényesűl, példa képpen a fővárosban, Mataramban, körübelül 2 millió ember zsúfolódik (ez nem hivatalos adat!). Ázsiára amúgy is jellemző ez, errefelé nincs ebben semmi meglepő. A már említett Rinjani vulkán 3,7 km magas és nem mellesleg működik, az utolsó kitörés az indulásunk elött egy hónappal volt..most reméljük kicsit pihen:)

  De térjünk vissza az érkezésünkre. A repülőből kiszálláskor mellbevágó meleg és páratartalom nem teljesen új, hiszen Kuala Lumpur repteréről kijőve már megvolt és amúgy is este van, szóval most "csak" 26-27 fok van, amihez durva páratartalom társul. Ja azt még nem is mondtam, hogy egyébként az esős évszak épp egy hónapja kezdődött, ami még rátesz egy lapáttal, de ekkor még nem tudtuk, hogy milyen szó szerint bőrig ázni tíz másodperc alatt, motoron, ezt még késöbb részletezzük..

   A Lombok-i repülőtér, nem hogy nem nagy, egész kis apró, de hangulatos és kedvesek az emberek, legalábbis a külföldiekkel, összesen 6-an voltunk a gépen, a többiek mind helyiek, ránézésre. A beléptetés megvolt, szerencsére a csomagok is, ami két backpack-et jelent, ezzel tervezztük a fél évet:) Kifelé jövet 4 taxi szolgáltatást áruló pult várt minket, nagyon lelkes utazásszervezőkkel, akik mind egyszerre akartak utat szervezni nekünk. Helyi pénzünk nem volt ( Indonéz Rupia), váltanunk kellett Euro-t, nem volt gond, egy kis helységben, a taxi pultok tövében, ült egy néni, aki egy zacskóból már adta is a rupiát, egész korrekt árfolyamon. Mivel már tavasszal voltunk itt és van pár helyi ismerősünk, képben voltunk az árakról, így a végén a kezdő ár feléért már kezünkben is volt az a papír, amit a taxisnak kellett odaadni a reptér kijáratánál. Itt nem volt egyszerű kijutni, mert hatalmas tömeg várta a rokonokat és, hogy hátha el tud adni nekünk valamit, próbálta kordában tartani az ember áradatot pár rendőr és katona, több-kevesebb sikerrel. Abban a pillanatban elég sokkoló élmény, de utólag vissszanézve nem volt egyáltalán veszélyes, főleg, hogy már egyszer ezt megéltük, nem ért váratlanul. Elsőre, tavasszal, amikor először kaptuk ezt az arcunkba, ahogy visszaemlékszem, nagyon ledöbbentünk. Pláne miután a taxival elindultunk a szállásra és út közben a jéghidegre hűtött utastér ablakain kinézve, az út szélén tűz körül üldögélő sok embert láttuk a korom sötétben, mivel közvilágítás csak a nagyobb városokban és azok közelében van. Illetve a maximum két emelet magas, nem túl jó állapotban lévő házakat és a közlekedés minden szabályát mellöző motorosokat és autósokat. Az volt az igazi "kultursokk". Ezek a dolgok nem változtak, szerencsére!! Ez adja a hangulatát, a varázsát, többek között. Ami ennél még inkább elvarázsolt minket elsőre is és nagy örömünkre ez sem változott, az emberek. Az itt élő emberek elképesztően barátságosak és nem csak akkor, ha el akarnak adni valamit neked, hanem őszintén érdekli őket honnan jöttél, ki vagy és meddig maradsz. Ennyit mosolyogni otthon egy év alatt szoktak átlagban, mint itt egy nap alatt. Ami szintén nem változott, az a természet, nem nagyon lehet szavakkal körül írni, illetve lehet, csak nagyon sok karaktert és időt venne igénybe, ezért inkább képekkel illusztráljuk:)

  Lehet látni némi változást, fejlődést, de nem kapkodják el, nem egy kapkodós népség, ami jól is van így és ilyen melegben ez érthető is. Ez is szerethető, ha az ember felveszi a ritmust, vagy inkább lassul egy kicsit, hosszabb távon érdemes és jót is tesz. Mi ezt is szeretjük itt, sok minden más mellett és ezért is gondoltuk, hogy megpróbálunk itt élni egy kicsit vagy sokat, a sors és az idő majd eldönti..

"Indani"