Megismerkedtünk egy kedves sráccal (Aby) a szálásunkon, elvileg medence takarító volt, egyszer nem láttuk a medence környékén:)

  Viszont minden mást lelkesen intézett, többek között a motort is. Amikor elárultuk neki, a harmadik nap reggelén, hogy mennyi időre jöttünk, beindult és délutánra már le is szervezte az első "nagy megtekintést":). Másnap még két ház, egy nagyon szimpatikus részén a városnak. Amolyan kertváros, néhol olyan villákkal, hogy csak pislogtunk. Amiket megnéztünk jók voltak, csak nekünk feleslegesen nagyok és "drágák". Elkezdtünk körbenézni mi magunk a környéken és találtunk is egy kis házon egy "rent" feliratot és egy telefonszámot. Mire felírtuk, odaszaladt egy holland fickó (Bob), nagyon kedvesen mondta, hogy mindjárt szól a tulajnak, aki itt lakik pár házzal arréb (Bruno). Megnéztük, bele szerettünk, az ára is jó volt és következő nap tenyérbe csaptunk! Öt nap és kivettünk egy házat, hihetetlen.

  Még aznap bemotoroztunk Bruno-val Mataramba, hűtőt venni és mutatott egy nagy áruházat, ahol olcsón lehet venni háztartási felszereléseket. Persze mindezt szakadó esőben, de már meg se kottyant, csak röhögtünk azon mennyire szarrá áztunk. Nem volt könnyű követni vezetőnket, a motorján a féklámpa folyamatosan villogott, indexet se nagyon használt. Például az egyik pillanatban megálltunk egy előre nem egyeztetett helyen, amit mi majdnem elvétettünk, mert se azt hogy fékez, se azt hogy megállni készül nem láttuk. De kárpótolt minket, hogy a megállás oka egy kis büfé volt, amilyenbe még nem ettünk és magunktól soha nem is próbáltuk volna ki. Ráadásul, mivel ismerte őket Bruno, a konyhába ehettünk és kicsit száradtunk is. Bár ez a pozitívum, a tovább indulás után egy percel már nem volt érezhető, mert újra egy medebcében ülve éreztük magunkat.

  Miután visszaértünk, leegyeztettük, hogy még három éjszakára van szállásunk, de utána is csak lepakolnánk azt a kevés cuccot, amink van, mert négy napra meg Mataramban van szállásunk és már nem tudjuk lemondani. Bruno örült is, mert pár dolgot még meg kellett csinálni a házon.
Közben Aby-vel megbeszéltük, hogy másnap elvisz minket egy dzsungel túrára.
  Délben kezdtük, a kb. másfél órás útat. Indulás előtt mondta, hogy utána szívesen megvendégelne minket a családja házában. Örültünk a meghívásnak, de álmunkban nem gondoltuk volna, hogy mibe csöppenünk.

Tehát bementünk a dzsungelbe, láttunk vízeséseket, sőt még be is álltunk az egyik alá. Nagy élmény volt.

  Mire visszaértünk a motorokhoz, elkezdett esni, konstatáltuk, hogy ma is megázunk, sebaj. Csak azzal nem számoltunk, hogy viszonylag magasan vagyunk, aminek az az eredménye, hogy a vízzel együtt a föld is megindul lefelé, például az általunk használni kívánt úton. Azért valahogy levergődtünk, ahol sikerült a néhol 30-40 centis kisebb "tavakon" is átverekedni magunkat és kb. fél óra után megérkeztünk Aby családjához.
Valahol Mantang közelében, egy kis faluban voltunk. Ahogy beálltunk az udvarra a motorral, már kezdett leesni, hogy a fejünkben elképzelt szituáció elég messze áll a valóságtól, Aby és családja finoman szólva sem él jó körülmények között, európai mércével kifejezetten szívszoritó volt. Egy saras kis ösvény vezetett Abyék házához, a kis telken osztozott 4-5 család, hasonló kis rozoga házakkal. Az igazi meglepetés csak ekkor következett, ugyanis kiderült, egy születésnapi buliba csöppentünk. Volt vagy 30 gyerek és 20 felnőtt. Az ünnepelt egy kisfiú volt, Aby egyik tesvérének (a 10 közül), a fia.

  Nem is tudom ki lepődött meg jobban, ők vagy mi. De elképesztően örültek nekünk és egyből száraz ruhát adtak. Kaptam egy szoknya szerű dolgot (sarun), mert mint kiderült egyébként két esküvő is lesz ma a faluban és a férfiak ilyenkor ezt hordják. Ezután leültettek minket egy kis szobába a földre és kaptunk enni.

  Errefelé, az átlag emberek leginkább rízshez tudnak hozzájutni és ehhez alkalmaszkodva, rengeteg különböző állagú és ízű ételt képesek létrehozni ebből az alapanyagból. Mire megettünk mindent, jött a torta az ünnepeltnek. Újabb helyi szokásra derült fény, a tortával össze kenik egymást, nem csak mi, de még a 86 éves családfő is kapott az arcára és nagyon élvezte mindenki.

  Tényleg szuper kis buli volt, de a legszembetünőbb a jókedven felül, az a szeretet volt, ami körbevette ezt a népes családot és amiből mi is kaptunk. Mint Aby-től megtudtuk, itt külföldi ember nemigen jár, így ez a nap mindeki számára különleges.

  A gyerekek lassan hazamentek, a zsúr kezdett véget érni, így indulhattunk az utca végére, várni az esküvői menetet. Az utcán sétálva, a helyi népviseletnek megfelelő kis szoknyámban, hamar népszerű lettem, illetve mivel ugyebár itt turista nem jár, mindketten nagy meglepetést okoztunk. Ami érdekes, hogy egy pillanatig nem éreztük, hogy ne lennénk biztonságban és nem csak a melletünk sétáló Aby miatt, hanem mert a legszigorúbb tekintetű ember is visszamosolygott és integetett, amint mi is így tettünk.

  Szóval folyamatos mosolygás és integetés közepette, megérkezett a násznép. A főúton jöttek több százan, a menet végén a zenészek, kis kocsin húzták a hatalmas hangfalat, amit egy agregátor működtetett. Olyan figurák voltak, olyan öltözékekben, amit leírni nehéz, ezért beszéljenek inkább a képek.

  A tömeg miután elhaladt, elindultunk hazafelé Aby vezetésével. Meg szerettük volna vendégelni egy kis warungba (büfébe), vacsorázni, de a kiszemelt hely zárva volt. Tanakodtunk mi legyen, mire mondta, hogy neki most már haza kéne mennie, mert várja a felesége és a kislánya. Ragaszkodott hozzá, hogy menjünk vele és így már megint ő vendégelt meg minket. Kezdtünk rájönni, hogy Lombokon ilyenek az emberek és ez késöbbi beszélgetéseink során be is igazolódott. Ez itt hitvallás, így boldogok ha segíthetnek, ha a másik ember is boldog. Még, ha szerény körülmények között is, de megvendégelnek és odaadják az utolsó falatot is. Lehet tőlük tanulni..

Szöveg: "Indani"  Fotók: "Indóri-Indani"